Bad bad wan

Sziasztok,

Vége a Salone kalandnak! Petra másfél évet, Dávid két évet töltött Freetownban. És imádtuk.

A blogot bezártuk.

Afrikában van egy csomó turista paradicsom, van egy adag ország, amiről többnyire nem tudunk semmit és vannak azok a helyek, amikről kizárólag rémisztő dolgok ugranak be.

Libéria garantáltan az utóbbi kategóriába esik, ezért is utasítottam vissza gyors tempóban, amikor oda ajánlottak állást annak idején.

De most húsvétkor, miután jó ideje nem nyaraltam sehol, meg ott van a szomszédban, a 29. szülinapomat egy libériai túrával dobtuk fel.

Kb ezeket tudtunk az országról:
-a szegénység az SL-inél is jóval nagyobb, ez az ország tényleg a világ jóléti rangsorainak legalján van.
-a strandjaik jóval gagyibbak, mint SLben, de világbajnok hullámain jobban lehet surfözni.
-nagyon erős az amerikai befolyás
-a háború jóval véresebb volt Libérában, mint itt SL-ben (10x annyi halott, elhúzódóbb harcok, nagyobb fizikai rombolás).

Ezek idáig száraz tények, de olvasmány és filmélményeim alapján olyan negatív országimázs rögzült amitől nehéz szabadulni.

- Az ország (Etiópiával együtt) az egyetlen olyan afrikai ország, amit nem gyarmatosítottak az európaiak.
- Amerikából visszatért rabszolgák alapították, akik iszonyatos elnyomás alatt tartották az őslakosokat.
- Egészen 1930-ig az ameriko-libériaiak rabszolgasorban tartottak más feketéket. Végül azután törölték el, hogy nemzetközi nyomás alá kerültek, hogy a rabszolgákkal kereskednek is (Sao Tomébe).
- Az ameriko-libériaik ezek után is keményen elnyomták az őslakosokat, így például nem volt szavazati joguk. így történhetett az 1927-ben, hogy amikor egy elnökük el akart csalni egy választást, akkor úgy sikerült 233ezer szavazatot szereznie, hogy csak 15 ezer regisztrált szavazó volt. Ezzel Mr King elnyerte a legnagyobb választási csalásért járó guiness rekordot.
-Külön szépsége volt a rendszernek, hogy az USA feltétlen támogatását bírta. Libériában óriási jelentőségű beruházást hajtott végre egy (autó)gumigyár (Firestone). Ennek részeként a cég hitelezte a libériai kormányt, cserébe az amerikaiaknak vétó joguk volt az ország költségvetése felett.
-Az ország 5%-át sem kitevő amerikolibériai elit óriási vagyonra tett szert, arisztokraként élt (az ország mind a 20 elnökét adta, gyerekeit Amerikában taníttatta), míg az őslakosság hatalmas nyomorban, politikai jogaitól megfosztva élt.

A teljes elnyomást teljes káosz követte:
- Minden azzal indult, amikor Doe, egy egyszerű katona társaival megdöntötte az elitet és kivégeztette a fél kormányt a tengerparton.
- Részben a rezsim sikertelensége ellen, részben törzsi alapon hírdetett ellene harcot Prince Johnson. Ennek a párharcnak lett a brutális vége ez a borzalmas fül levágó videó, amit az egész ország látott.

-Ezekre licitált rá Charles Taylor, aki folytonos terrorhullámmal próbálta konszolidálni hatalmát.

-De talán ennél is borzasztóbbak azok a mágiával vegyített történetek, amiket a különböző hadurakról dokumentáltak, amikben vegyül a kanibalizmus és a fekete-mágia.

Ezeket a bozalmakat legélesebben ez a hatás-vadász katasztrófaturista dokufilm testesítette meg, ami megpróbálja úgy beállítani a riporter békeévekben tett slum látogatását, mintha konstans életveszélybe lettek volna, és mindenki drogos, kurva vagy hadúr volna. Ennyi borzalom után talán másnak is elmegy a kedve a turistáskodéstól.

----

Itt Sierra Leonéban is a nyugati szomszédról mindig vagy lesajnáló hangnemben beszéltek. Mondhatni a nemzeti pszichét erősíti itt, hogy azért a térségben van náluk feketébb bárány.

-----

Pedig Monrovia teljsen tuti hétvégi program volna, ha nem lenne messze és rohadt drága az út. Gyönyörű város elrendezés: folyókkal, szigetekkel, óceánnal és hegyekkel. A belvárosban monumentális középületek és okosan megtervezett városrészek. Közvilágítás, csatornázás, közlekedési lámpák. Egész jó éttermek és cuki bárok. Az emberek bár nem túl mosolygósak, de alapvetően kedvesek és segítőkészek. Biztonságérzetünk 100%os volt, az éjjeli bárok olyanok, mint Freetownban még a zene is ugyanaz. Szuper fagyizó és dzsúszbár.

És rohadt jót szörföztünk, és életemben először golfoztam az imperialista amerikai gumigyár birtokán (reptér mellett), miután kiderült, hogy 6 órát késik a repülőgépünk.

Fotók

Nemzeti múzeum

szobor

a hirhedt gumigyár

gumi

Golf

Box

Barátok

Petra kilátással

Vannak dolgok itt, amiket talán már sosem fogok megérteni. Az egyik ilyen a meglepetés szabadnapok. 

A meglepetés szabadnapok mindig valami jeles napra esnek, de csak annyira jelesek, mint amilyenből minden második héten akad egy.

Általában bő egy héttel a jeles nap előtt elkezdeződik a találgatás az irodában.
"3 éve emlékszem megkaptuk szabad napnak"
"Egy magas rangú ismerősömtől hallottam, hogy tuti nem lesz aznap munka"
"Azt mégsem engedheti meg magának az elnök, akinek olyan fontos ez a jeles nap, hogy nem adja ki szabadnapnak"

Aztán egyre többen viszhangozzák. Értekezleteken valaki bedobja, hogy a következő keddi találkozó ne legyen kedden, mert ki-tudja, hogy elmarad-e a munkanap. Végül általában 2 nappal előtte jelentik be hivatalosan a rádióban, és ekkora futótűzként terjed a hír.

Igy történt, hogy szabadnap volt a hadsereg napja, az elnök beiktatásának napja, különböző muzulmán ünnepnapok és most pénteken először a nemzetközi nőnap is. Viszont minden várakozás ellenére nem lett szabadnap az elnök anyukájának temetése (pontosabban végül szombatra esett). Bár hivatalson nem volt szabadnap, de a nagyobb pártok rendezvényeinek napján is elmaradt a munka.

Eleve rejtély, hogy mi szükség van ennyi szabadnapra egy olyan országban, ahol úgy is nehéz megélni, ha valaki 8 napot dolgozna egy héten. Persze az ország szegényei nem tartják az ünnepnapokat, például a a takarítónőnknek eszébe sem jutna kihagyni egy alkalmat. A rendes állományban, főállásban dolgozók túlnyomó többsége közalkalmazott, gondolom az állam így próbálja őket (minket) lekenyerezni tisztességes fizu helyett. Viszont a létező szerény termelő magánszféra hülyét kap ettől a rendszertől, meg úgy általában a teljesen rugalmatlan munka-szabályozástól. Ezért (meg mindenféle másért) marad a részmunkaidő, a napszám, a fekete foglalkoztatás.

De az igazán rejtélyes nem is az, hogy miért gondolják politikusok úgy, hogy 4 napot kelljen dolgozni egy héten a föld egyik legszegényebb országában, hanem az, hogy ha már így van, akkor a szabadnapokat miért nem lehet előre bejelenteni. Lehetnének minden évben ugyanazok a szabadnapok, de ha mégsem, akkor talán úgy is jó, ha az előző év végén eldöntenék, kik tiszteletére maradnak majd el a munkanapok.

Egy indiai informatikust például 4 munkanapra reptettünk ide (csüttől-keddig), de ebből sajnos kettő elmaradt. Végül azon múlott, hogy nem kellett újra repülnie, hogy páran vállalták, hogy bejönnek ingyen túlórába, bár így is csak félsiker lett a misszió.

Hogy ne hagyjam a rejtélyt annyiban, megosztom a szokásos hipotéziseket, amiket ilyenkor vizsglni szoktam, de most ezek sem segítettek.

Kulturális magyarázatok: Az emberek szeretik a meglepetéseket itt, kevéssé tervezik amúgy is napjaikat. (Szerintem alapvetően nem igaz. Például az emberek állandóan keresik a lehetőséget, hogy családlátogathassanak egy hosszú hétvégén.)

Tradicionális magyarázatok: Esetleg, ha az emberek előre tudják, hogy hosszú hétvége lesz, akkor a szokások alapján tuti rátelepülne egy csomó program (templomi, közösségi, törzsi, nagy-családi vagy egyéb), de ebbe belefáradtak az emberek és inkább relaxálnak. (Nem hiszem. Ha valamit még a családlátogatásnál is jobban szeretnek itten, akkor az egy szervezett zene-bona, esetleg egy jó adag templomi rituáléval együtt)

Pénz hiánya: Bár sok állami feladat pénz hiánya miatt marad el, de a naptár tervezéshez csak egy piros filctoll kell meg egy naptár.

Hülyeség, esetleg sok ember aggregált hülyesége: Bár sosem lehet kizárni, és nagyon egyszerű válasznak tűnik oly sok mindenre, és itt most ez sem ad választ.

Korrupció: Azért nehéz elképzelni, hogy valaki csak úgy venne magának szabadnapot, vagy esetleg fizetne, hogy elmaradjon egy. 

Hatalmi önkény: Ezt végül nem bírtam teljesen kizárni, de azért szomorú elképzelni, hogy valakinek (konkrétan az egyik miniszternek) az adja az örömet az életben, hogy ő bármikor, ha kedve szottyan, beharangozhat egy szabadnapot.

Várom az alternatív magyarázatokat, addig is ígérem nyomozok.

Azt írták most többen is, hogy régen frissült a blog.

Na nekem erről az jutott eszembe először, hogy itt Sierra Leonéban senki nem akad azon fenn, ha egyik nap nem jelenik meg a napilap. Karácsony után például közel egy hétig nem volt friss újság. Talán úgy gondolták, hogy ilyenkor nem potyognak a hírek, addig meg pihenjen a nyomdagép. Aztán ehhez képest pont ekkor sikerült kinevezni az új kormány tagokat egymás után, így a közepesen megbízható sajtó helyett teljes egészében pletykákra hagyatkozva követtem az eseményeket.

Meg az is eszembejutott, hogy 5 napja nincsen benzin a kutakon. Az utak lassan kiürülnek, eltűntek a dugók. Viszont alig lehet taxit fogni az utakon a 2szeresére emelkedett fuvardíjak ellenére is. Munkába ezért már többen nem járnak, és állítólag lassan a minisztériumi jeep-ek 130 literes tankja is fogytán úgyhogy lehet hogy bezár a pénzügyminisztérium. Talán jobb is ez így, mert különben túlpörgött volna itt az élet. Nem tudom, hogy az újévi fogadalmak vagy a miniszter váltás következménye (talán inkább utóbbi), de hírtelen csomóan elkezdtek úgy tenni mintha dolgoznának. Kora reggel bejárnak, mindenféle megbeszélésre beülnek. Most végre pihenhetnek egy kicsit.

A benzin egyébként 3 dolog miatt szokott elfogyni:
- Egyfelől technikai malőr: valaki elnézi a megrendelő a lapot a 3 benzin import cég egyikénél, rossz helyre küldi, ilyesmi.
- Másfelől trükköznek az importőrök: kivárják a jövedéki adó csökkentést, az olcsóbb szállítmányt, nincs cash-ük készletezni.
- A legdurvább meg amikor üzennek a kormánynak: a benzin árakat a kormány határozza meg, és ha veszteségesek a kutak, akkor így jelzik, hogy eljött az áremelés ideje/csökkentsék az adót/állami támogatást adjanak. Ilyenkor nem leállítják a csapokat, hanem csöpögtetik, hogy gyűljön a sor.

Most az a hír járja, hogy egyszerűen csak elnéztek valamit az importőrök. Egyesek szerint pénteken várható a következő szállítmány benzin (hajón érkezik). A feketepiaci ár állítólag a szabályozott ár közel kétszerese volt már este. (A szabályozott ár egyébként 1$/liter immáron egy éve. Jelenleg nincs állami támogatás a benzinen, de az adók is minimálisak. A támogatás/adó mértéke a világpiaci árak függvényében folyamatosan változik.)

A harmadik dolog ami eszembjutott, hogy elindult a komp. Karácsonykor Apuval és Barnáékkal jártuk az országot és egy elég ritkásan lakott óriás szigetre értünk a fővárostól nagyon messze. Miután ott töltöttünk két napot, körbeladikoztuk, találkoztunk a törzsfőnökkel, megnéztük a helyi diszkót, és már tényleg nem volt ott mit tenni, elkezdtük tervezni a folytatást. Felmerült, hogy milyen jó volna rozoga motorcsónak helyett komppal menni, ha már úgy is ott áll egy a kikötőben. Aztán kiderült, hogy a komp legutóljára akkor szelte át a tengert, amikor én blogoltam. Pont a választások előtt érkezett a komp új kikötőjébe, akkor ment is egy kört, de azóta nem. Egyesek mondták, hogy ebbe az ellenzéki bástyába csak provokációs céllal küldte a kormány a kompot. Mások mondták, hogy a komp nem is megy, hanem csak szerelik egész nap. Harmadik válasz az volt, hogy hiába kerül negyedannyiba mint a motoros ladik, sokkal lassabb, így nem éri meg, ezért nem használja senki. A negyedik válasz az volt, hogy a helyi hajósok utálják, mert rontja a boltjukat ezért szabotálják/ a lakosság is bojkottálja. Mi mindenesetre mondtuk, hogy mennénk, és mi sem hittük el, de hirtelen elindult a komp. 

Szóval valóban ritkán blogolok, de itt sincsen ám minden nap újság, sőt benzin sem. Komp meg aztán még ritkábban.

Ma tartják a sierra leonei választásokat. Elnököt, parlamenti képviselőket, pogármestereket és önkormányzati képviselőket mind-mind ma választja a 2.5 millió szavazásra jogosult. Lényegében az opciók a két nagy párt: a pirosak meg a zöldek.

Sehol se szép a pártpolitika, itt se az, itt viszont a fő extra a törzsi dimenzió.

A törzs kvázi etnikum, tehát látszik a vonásokon (nekünk ez azért nem igazán felismerhető), de kulturálisan is domináns: mindnek saját nyelve van és beszélik is, látszik a kereszt és vezeték neveken, csomó törzsi hiedelemmel jár, meg ünnepekkel, hierarchiával és vezetőkkel. Az emberek általában tudják egymásról, hogy ki micsoda, majdnem annyira sejthető, mint az EU-ban, hogy ki melyik országból való. De túl a kulturális és etnikai szállakon, ami politikailag igazán fontos, az a törzsi identitás, ami sokszor vetekszik a nemzetivel.

A két legnagyobb törzs a lakosság közel egy harmad-egy harmadát adja. A maradék egy harmad egy tucat kisebb és nagyobb törzsre oszlik.

A legnagyobb törzs - a délen és keleten élő mendék- hagyományosan a zöld SLPP-t támogatják, míg az északon és nyugaton élő temnék meg a limbák a piros APC-t (ez a homogén körzetekben 90% fölötti párt szimpátiát jelent). A kisebb törzsek egy része a történelem során egyértelmű elkötelezettséget mutatott, másik része hullámzó kapcsolatokat ápolt a nagy pártokkal.

***

A törzsi törésvonalon felül, azzal persze összefüggésben, egy eltérő történelmi emlékezet jellemzi a két nagy pártot.

A zöldek fő példaképe az ország függetlenségét kikiáltó első elnök, Milton Margai, aki a gyarmati időkben is az angol admisnisztráció első embere volt helyben. A kormányzatban általa (illetve testvére idején) meghonosított erős mende dominanciára ők azt mondják válaszul, hogy ennek oka az, hogy ők (voltak?) a tanultabbak.

A pirosak fő példaképe Siaka Stevens. Ő maga vegyes etnikumú családból való, és igyekezett az egész nemzet vezetőjének mutatkozni, csökkenteni a törzsi megosztottságot. A törzsi árokbetemetés egyik eszközeként beszüntette a pártversenyt, mondván ő majd képvisel mindenkit. így 20 évig tudott hatalomban maradni annak ellenére, hogy a gazdaság összeomlott, a korrupció viszont burjánzott. Gyenge politikai/gazdasági teljesítményét látványos nemzeti beruházáokkal (pl stadion) ígyekezett kompenzálni.

A polgárháború alatt hatalomra kerülő, és az ellen harcoló különböző katonai és civil alakulatokat mindkét párt általában elítéli, bár különbőző hangsúlyokkal.

A zöldek jelöltje Maada Bio maga is katonai vezető volt, és a háború alatt két puccsot is végrehajtott: először társaival megdöntöttek egy másik katonai vezetőt, majd miután kiderült, hogy a társa mégsem akar választásokat rendezni, megdöntötte őt is, és kiírta a választásokat. Utána visszavonult sok évre, Amerikában élt, majd most visszatért a politikába. Katonai tevékenysége erősen vitatott, semmiképpen nem egy béke-nóbel díjas aktivista. Hívei a határozottságát és eltökéltségét dícsérik.

A pirosak jelöltje Ernest Bai Koroma (EBK) egy ősz ex-biztosítási ügynök. Az újrainduló elnök percepciója, hogy békés és jámbor természetű, kerüli a feltünést. Azzal dicsekedhet, hogy számos nemzetközi szervezet és nyugati állam méltatta kormányzását, az országot most választották be az ENSZ emberi jogi tanácsába. 

***

Ideológiai különbségeket a két nagy párt között nagyon nehéz találni. Mindkét párt a pragmatikus viszony híve Kínával szemben, és nagyon szereti az Obamát és Európát. Mindkét párt abban hisz, hogy növelni kell a szociális hálót és az infrastruktúrát, részben segélyből és hitelből, részben erőteljesebb adószedésből. Mindkettő állítólag az emberi jogok és a demokrácia nagy barátja, kivéve ahol ez ellentmond a sierra leonei emberek tradícióinak (törzs főnöki rendszer, genitális csonkítás, abortusz, melegek jogai).

***

A választás egyáltalán nem tét nélküli. Az elmúlt években több helyen találtak olajat, és több óriási beruházás elindult (vasérc, arany, gyémánt, cukornád), amikből az állami bevételek meredek emelkedése várható . Sokan úgy érzik, hogy aki a választást megnyeri, az egyrészt nagyon megszedi magát, másrészt az ő nevéhez fogják kötni az ország átalakulását.

Már az elmúlt ciklusban is nagyon komoly fejlesztések történtek: több fontos betonút megépült, nagyot javult az áram ellátás a fővárosban, és most szerelik be a napelemeket az első közvilágított főútra. Ezek miatt a látványos fejlesztések miatt sokan úgy gondolják, hogy nagyok a pirosak újraválasztási esélyei.

Ezt tarkítja néhány komolyabb korrupciós botrány (alelnök, fővárosi polgármester), de ezt a nem túlzottan szabad média és a lakosság cinizmusa talán kompenzálja.

***

Az esély latolgatók számára néhány kulcs momentum lehet a döntő:

- Hova állnak a Kriók és Freetown? A felszabadított rabszolgák leszármazottai befolyása 200 éve változatlan a fővárosban, ahol legnagyobb számban találhatók. Bár Freetown inkább piros, de jelentős a keveredés, és éppen ezért a választási preferenciák sem olyan szilárdak.

-Mi történik a keleti végen Konóban? A talán legelmaradottabb megyében nem sok minden történt 5 év alatt. Se út, se villany, se munka. Marad a gyémánt keresés a patakokban meg a háztáji mezőgazdaság, de egyik sem biztosít stabil megélhetést. Előző választásokkor, miután Kono etnikumú alelnököt választott, a Konok beálltak a pirosak mögé. Az alelnökjelölt most is ugyanaz, de talán sokan csalódtak, hogy emberük milyen keveset tett a régióért, ezért talán sokan visszapártolhatnak a zöldekhez.

-Hova áll a 3. párt? Az ország első vezetőjének unokaöccse sok évig maga is a zöld párt színeiben politizált. Aztán egyszer összeveszett a zöld párt vezetőjével és kivált, és új narancs színű pártot alapítot. Ezekutána a 2007-es választásokkor sokak meglepetésére a választások második fordulójában (ahol az első 2 mérkőzik meg a többségért) már a pirosak jelöltjére buzdított, ezzel átlépve a törzsi határvonalakat és részben ez döntöte el a küzdelmet. Idén újra indul, és szavaiból úgy tűnik, hogy egy esetleges 2. fordulóban megint a pirosak melléállna. Viszont most még látványosan igyekszik rúgni mindkét pártba a választások elött, hogy adott esetben újra zöldnek állhasson.

-Lesz-e választási csalás/komolyabb beavatkozás? 2007-ben, a floridai esethez hasonlóan, számos urna szavazatait érvénytelenítette a választási bizottság csalás gyanúja miatt. Ennek következményeképpen az ellenzéki párt számos szavazatott vesztett. Az új regisztrációs rendszer következtében abban bíznak a megfigyelők, hogy nem ismétlődik meg az eset.

-Mennyire jó pártválasztási indikátor a kampányrendezvények látogatottsága? Miután nincsenek értelmes közvéleménykutatások az országban a pártok támogatottságát csak megfigyelések és hallomások alapján lehet becsülni. Mind a 10 párt minden megyében tartott 3-3 nagy gyűlést, aminek elvileg jól mutatja az erőviszonyokat. A kis pártok esetében ez néhány tucat ember, a nagyobb pártok viszont Budapest parádét csapnak. Ha egy párt igazán népszerű egy megyében, akkor a kampányrendezvényük alkalmával bezárnak a munkahelyek és leáll a város. A zöldek tegnapi fővárosi rendezvénye pont ilyen volt, sokak meglepetésére, hiszen a zöldek történelmileg jóval gyengébbek itt. Mások viszont görögdinnyézőkről beszélnek, akik zöld pólót húztak tegnap, de a szívük/lelkük piros.

-Relatíve békés lesz-e a választás? Azt szinte mindenki biztosra veszi, hogy lesz elégedetlenség és tömegesebb utcai megmozdulások. Ha ezek a két párt közötti bunyóba vagy rendőrök, katonák szállnak be, főleg ha ez a két forduló között történik, akkor ki tudja mi lesz. Például elmaradhat a második forduló vagy teljesen felfordulhatnak az erőviszonyok.

Saját előrejelzésem:
Első fordulóban: piros (kormánypárt) 48%, zöld 40%, narancs 8%

Kelet zöldnek áll, freetown piros marad, 2. fordulóban narancsok pirosak mögé állnak és az elnök újrázhat. Freetown békés lesz, dél és kelet kevésbé, de nem éri el a nemzetközi ingerküszöböt.

Vagy nem.

Pár hete szombat délelőtt ’résztvettünk’ életünk első kijárási tilalmán. Kijárási tilalom nem a felbőszült pártaktivisták miatt volt, hanem mert ’general cleaning day’ volt. Erre valószínűleg tényleg szükség is van, tekintve, hogy még mindig kolera-járvány van és, hogy az év többi napján elfogadott és elterjedt gyakorlat összevissza szemetelni és körbe pisilni a várost. Ez az összevissza pisilés egyébként elég zavaró, a férfiak lépten-nyomon megállnak és az út melletti árokba pisilnek, esetleg közbe rád kacsintanak, ahogy elhaladsz mellettük, de legalább is egyáltalán nem zavartatják magukat. Mindezt annak ellenére, hogy a város tele van „nor piss na ya” (=ne pisilj ide!), falfestéssel, az egyik rendőrkapitányság mellett ki van írva, hogy a bírság Le 5000 (250Ft) ha ide pisilsz… Érdekes módon a nők nem nyilvánosan végzik el a dolgukat, persze ez nem jelenti, hogy sokkal higiénikusabbak, csak legalább nem mindenki szeme előtt. Egyébként több nagyutazó Indiát megjárt barátunk röhög rajtunk, amikor felhozzuk ezt az összevissza pisilés témát mert, hogy Indiába állítólag simán látsz embereket a városban egyszerűen az útszélén vagy a vonaton egy sarokban szarni… Azt hiszem Indiára még nem készültem fel…

Na de vissza a ’general cleaning day’-hez. Ebben a városban valahogy nagyon lassan jutnak el hozzánk a hírek. Erről az egész kijárási tilalomról is péntek délután értesültünk, amikor másnap szombat reggel 6-kor kezdődött és 12-ig tartott. Ez komoly gondot jelentett számunkra, mivel szombat reggelente mi 10-től vízilabdázni szoktunk egy csomó haverral az IMATT-ben (katonai bázis) ami egy fél órás autóútra van tőlünk, fönt a hegyen. Mivel imádjuk a vízilabdát és a péntek esti bulik után akár másnaposan akár 3 óra alvás után is mindig elmegyünk most sem akartuk kihagyni, (bár én kezdeményeztem, hogy el kéne tolni a vízilabdát pár órával, de végül nem így történt). Több már tapasztalt barátunk szerint egyébként nem olyan durva ez a kijárási tilalom, szóval nekivágtunk az útnak. Fontos részlet, hogy időközben elköltöztünk a régi házunkból egy tök jó lakásba. Csak hogy ez a lakás a Barracks Rd.-on van, azaz ahol a katonák laknak és hát kik tartják fent a rendet kijárási tilalomkor hát a katonák… szóval kicsit paráztunk, hogy jutunk ki az utcánkból, de fogtunk egy-egy nejlonzacskót és miközben sétáltunk le az úton felkaptunk pár szemetet, az utca alján pedig Imran (volt lakótárs) várt ránk az autójával. Eddig simán is ment a dolog, szokásos módon hatan ültünk az autóban és száguldottunk át a teljesen üres városon, amíg egy utcába értünk, ahol buzgó sierra leoneiak nagyban takarítottak és sövényt vágtak az utcán. Az utca közepén pedig feküdt egy nagy ág meg egy talicska szóval nem tudtunk átjutni. Nem igazán mosolygósan odaléptek hozzánk és kérdőre vontak, hogy ugyan mit csinálunk itt ahelyett, hogy takarítanánk. Imran frappánsan hazudott valamit, amit nem nagyon akartak elhinni, de végül is mindenféle verekedés nélkül átengedtek minket egy idő után. Aztán még egyszer megállítottak minket, ezúttal már katonák. Közölték, hogy nem tiszteljük a törvényeiket és szálljunk ki takarítani velük. A katonáknak maximálisan igazuk is volt és eléggé el is szégyelltük magunkat és boldogan ki is szálltunk volna takarítani, ha nem lettünk volna már késésben vízilabdáról, így úgy döntöttünk inkább megtámogatjuk a takarítókat 25000 pénzzel (1250Ft) és így a katonák is boldogan tovább engedtek minket. Végül egyben oda értünk vízilabdára.

Mindeközben Katie (brit, volt lakótársunk) nekivágott a városnak mivel bankba kellett mennie. Ez nyílván teljesen értelmetlen volt, mivel a bankok nem voltak nyitva, de Kati elindult gyalog a városba. Elég hamar a rendőrkapitányságon kötött ki mivel letartóztatták… Katit be is ültették egy cellába beszélgetni a rendőrökkel. A cellát sose zárták rá, nem kell megijedni és végül is Le 50.000-ért (2500Ft-ért) őt is boldogan elengedték. Azért az ő helyében én nagyon beszartam volna.

Másnap, vezeklés képpen, mi is nagytakarítást tartottunk a házban és megfogadtuk többet ilyet nem csinálunk, bunkóság volt, ténylegesen nem tiszteltük a törvényeiket és csak azért voltunk engedetlenek mert tudtuk, hogy megtehetjük, mert elnézőek lesznek, hiszen fehérek vagyunk.

Két dolog azért valahol még is csak úgy éreztem legitimizálta, hogy nem takarítottunk mégpedig, hogy mi nem szemetelünk és pisiltünk a városban mindenhová egész évben és, hogy délután kiderült számunkra mi történik a sok szeméttel: bedobják az óceánba! Ettől függetlenül járkálni a városban kijárási tilalomkor nem szép dolog.

Voltam meccsen múltkor. Tunéziával játszott döntetlent a válogatott, ami állítólag nagy szó. Itt legalábbis az emberek minden hazaipályás X-et nagyrabecsülnek. Az egy szem félteli vendégszektort leszámítva egyértelmû volt, hogy itt mindenki Salone drukker. A  helyiek is sokan nemzeti szinekbe öltözve jöttek, a fehér emberek meg egymást túllicitálva igyeztek  egyértelmûvé tenni, hogy hol a szívük: sál, sapka, kitûzõ, mez, zászló... Az elsõ tunéz gólnál az egyik srác valami random gólörömöt vágott és azonnal megfagyott a levegõ.A gólörömös fiú egyértelmûen nem tunéziai volt, hanem vagy humoros, vagy cinikus, vagy részeg, vagy  autista esetleg figyelemhiányos helyi srác.
A várt figyelem nem maradt el, a másodpercnyi döbbent csönd után elõször hangos krió üvöltözés, aztán apró lökdösõdés. Ekkor kicsit távolabbról üres üvegeket dobáltak a kezdetleges bunyó irányába, ezzel kifejezve együttérzésüket a megsértett szurkolótáborral. Aztán valami nagy ember közelében koppanhatott az egyik üveg, és a nagy embernek nem volt kedve verekedni, hanem inkább mindenkit rendre utasított és szépen lecsillapodtak az indulatok. Nem volt az egész semekkora ügy, de megmutatta, azt amit egyébként két piaci kofa vitájánál is látunk sokszor, hogy a  sok vidám és kedves ember között itt milyen könnyen szabadulnak el az indulatok.


Krióul úgy mondják, hogy Palava. Vita. Elõször egyre hangosabb szóváltás két ember között, aztán becsatlakozik még 4-5, aztán kis lökdösõdés, majd még 10-15 ember, végül a körülállók ítélkeznek, és 'akinek nem volt igaza' elkullog, rosszabb esetben egy kicsit megverik (fõleg ha állítólag lopott, valakit molesztált, ilyesmi).

Sokan vannak expatok, akik egész jól beszélik a kriót, de amikor elindul a kriószóváltás mindannyian elveszítjük a fonalat. A tömegben nehéz eligazodni, miközben egyesek megpróbálnak téged bevonni. Ebben a helyzetben elég könnyû bepánikolni, ami szintén nem segít a helyzeten.


Ezért is van az, hogy azt mondják az expatoknak, hogy kerüljük a nagy tömegeket.
És ezért nem mentünk dolgozni csütörtökön.

Közel egy hónap van hátra a választásokig és megindult a kampányidõszak. Az elsõ komoly aktus az elnökjelöltek hivatalos regisztrációja, és ezt a pártok óriási bulival és felvonulásokkal ünnepelik. Elõször a kisebb pártok regisztráltak, és inkább csak aranyos volt ahogy két busznyi ember áttáncolt a városon. Aztán hétfõn jött a legnagyobb ellenzéki párt, és már érezni lehetett a dolog kellemetlen oldalát. De csütörtökön jött a fõvárosban jóval népszerûbb jelenlegi kormánypárt és felfordult a város. Óriási tömegek vonultak minden fõúton tetõtõl talpig pirosban. Kisbuszokon hangfal és molinók, amögött táncolt a tömeg. Valaki sapkákat és sípokat osztogatott, másvalakik meg feles rumot. Délre már elég sok volt a részeg, úgy tûnik, hogy fõleg a motoros taxisokat itatták, akik cikkcakkban dudáltak és lengették a zászlókat.
Az urnákhoz is állítólag hasonló eszközökkel viszik el sokan majd a szavazókat.

Vakmerõ az, aki egy csapat pirossal szembe zöldbe (ellenzéki szinekben) kimerészkedik, de rendszeresen megtörténik. Idõnként két kisebb csapat esik egymásnak, és többnyire kórházba kerül valaki (eddig mindössze 2 halott volt vidéken). Az 'utcai politizálás' nem sokban különbözik a focimeccsek utáni hangulathoz.

Szóval feszültebb a helyzet, és nem éppen a legszebb oldalát látni a demokráciának. Egyesek erre azt mondják, hogy a demokráciát is tanulni kell, és itt komoly elõrelépések történnek. Meg azt hangsúlyozzák, hogy az átlag honfitársunk otthon sem feltétlen hoz sokkal tájékozottabb politikai döntést, mint itt (ezt vitatom).
 

UI: Itt egyébként (hasonlóan a leendõ magyar rendszerhez) kötelezõ a regisztráció a szavazáshoz. Ennek az oka az, hogy nincs választói névjegyzék, és kerülni akarják a kétszeres szavazást. Lényegében kötelezõ a regisztráció (bár bûntetés nincs), és a procedúra semmiben nem emeli a szavazók minõségét. A részvételi arány, hála a komoly mozgósítási erõfeszítéseknel várhatóan nagyon magas lesz.

Fonokömhöz bejön vmelyik beosztottja nap végén, mondani, hogy gyerekének kéne tandíjra pénz, mire:

F:-Tandíj mennyi?

B: 10kiló havonta (kb 500 huf)

F: Hát már lassan hó közepe van, úgyhogy gondolom a gyerek már csak októberbe kezd...

Aztán leszámol 30-at, hogy annyi elég lesz az év végéig.

Sosem voltam én nagy munkásmozgalmár és nem sajnáltam senkitol a Louis Vuittont. Nem is azért mentem én Afrikába, hogy átbillentsem a világ egyensúlyát, hogy aztán a déli fél-teke legyen felül.



Az is elég hamar leesett, hogy itt nem azért szegények az emberek, mert valami tőkés láncon és éhbéren tartja őket. Sőt ha valami, akkor inkább azt láttam, hogy itt mindenki arról álmodik, hogy valami tőkést konstans havi fix éhbérért szolgálhasson, amitől az alapvető biztonságot remélheti.

Csak hát ebben az országban nem csak az útnak, az áramnak meg a gyógyszernek, de a tőkésnek is híjja van.

Se kereslet, se kínálat

Ja, hát az nem úgy van, hogy itt bárki lehet tőkés. Pl egy olyan dörzsöletlen gyerek, mint én, aki még a városligetben sem tudna vattacukrost nyitni, annak jobb ha eszébe sem jut  ilyesmi a világ 134. legkorruptabb országában, ahol a törzsi/családi viszonyok dominálnak. Szerintem itt komoly helyi beágyazottság nélkül szinte lehetetlen beszállni kis- és középtételben. Persze óriási vasérc bányát nyitni, ahol minden miniszter előre köszön, az más.

Helyben ugye nincs megtakarítás, bankban 25-30%-os kamatra adnak pénzt (infláció 13%), bár ennyiért is inkább csak haveri alapon. Külsőként a saját pénzüket meg nem sokan viszik szívesen egy olyan helyre, ahol 10 éve még háborús fosztogatás volt, azóta felváltva lőtt ki az infláció, illetve nem fizetett az állam a beszállítóinak (most éppen utóbbi).


Aztán mégis vannak

A két helyi elit a háború idején elmenekül azóta Angliából/Amerikából visszatért diaszpóra, ahogy itt hívják oket: JC-k (Just Come), illetve az immáron 50 éve itt élo libanoni származú közösség. Pénzük is van, kapcsolataik is vannak, ezért az üzleti lehetőségek korlátlanok.

Ott van ugye az import. Bármit. Benzint, Ipad-et, chips-et, gyógyszert... Ha jó kapcsolataid vannak akkor még vámot sem kell fizetni. Aztán mindenképpen kell, hogy legyen valami megbízható rokon a túlparton és helyben egy megbízható elosztói lánc.  A másik aranybánya a gyémánt meg az aranyexport. Ez is egészen hasonló mint, mint a chip import csak kicsit bonyolultabb kiismerni az árakat. De itt is a legfontosabb a jó kapcsolatok a bányász területeken, a minisztériumban, a kikötőkben meg aztán valaki a túlparton.

Úgy saccolom, hogy a kb 2szeres áron adnak el bármit, ami ki/bemegy Sierra Leoneból/ba (a cél/kezdőállomáshoz képest). Ebből kell fedezni a hajóztatást, a különböző díjtételeket meg a mindenféle kockázatokat.

Gazdag Haverok

A múltkoriban a helyi elitnél jártam házibuliban. Valahogy így képzelem el a Szemlőhegyi tasnádi villát belülről, csak ennek az erődnek akkora fala volt, mint a Szarumánénak. Aztán az egyik helyi barátunk megjelent egy óriás limuzinnal. A srác testvére autókereskedő, és elhozta, hogy ne álljon már a garázsba, mert még megromlik a minibárban a pezsgő. A limuzin aztán elakadt a szörnyű földúton, ami az erődhöz vezetett, és ezzel eltorlaszolta az egyetlen kijáratot. Végül egy tucat ember kiemelte és azzal mentünk volna valamelyik bárba. A gyors amortizáció miatt azt gondoltam volna, hogy egy ilyen limuzin tényleg senkinek nem kell. De kiderült, hogy azért jó néhány érdeklődő akad.

Legutóbb meg a bányászati minisztériumban vártam a sorom. Én megbeszélni jöttem, mások viszont fizetni. Elég sokat kellett várnom, mert úgy tűnik, hogy mindenki, aki mondjuk  1000 dolcsit fizetne az egyből az államtitkár úrral tárgyal, minimum egy félórát. Két arany exportőrrel várakoztam, akik azon vitatkoztak, hogy havi fix-et vagy teljesítmény bért kell-e adni az aranybányásznak. A srácok láthatóan mindenkivel jóba voltak, hozattak kaját és piát a tikárnőknek, és élénken érdeklődtek a miniszter rokonsága felől. Meg aztán kérdezték, hogy hol dolgozom. mondtam, hogy a pénzügyminisztériumban, mire rávágták: hogy ja persze a miniszter jó haver, de az előzővel voltak ők igazán jóba.

Minden országnak van elitje, pici országnak elég pici. Az itteni elit semmivel nem tűnik szegényebbnek (se gazdagabbnak), mint az otthoni. Csak a kontrasztok sokkal nagyobbak, főleg úgy, hogy a középosztály meg mini méretű. Ezért aztán lehetetlen nem azon gondolkodni időnként, hogy mikor robban fel ez az egyenlőtlenség, és abból mi lesz.

Takeifa, egy a fantasztikus együttes, akiket kétszer is láttunk Szenegálban egyszer egy nagyon menő bárban Dakarban, aztán pedig St Louisban a jazzfesztivál alatt, ahol egy 2,5 órás koncertet adtak. Ők egyébként mindannyian testvérek!

7 hónap után eljött az ideje a nagy afrikai nyaralásunknak. 10 napot töltöttünk Szenegálba, ahova Gambiát érintve repültünk. A túrát a fővárosban, Dakarban kezdtük, a végállomás pedig egy jazzfesztivál volt Saint Louis-ban, ami az első francia település Afrikában és egyben Szenegál történelmi fővárosa is.

Dakar, reptér:

-Ekkor még nem sejtettük, hogy a szenegáli turisztikai minisztérium le akarja követni az egész utunkat Szenegálba, úgyhogy nagy odafigyeléssel kitöltöttük a „bevándorlási” űrlapot. Ezt aztán minden hostelben meg kellett ismételnünk, azért ha valaki tényleg le akarja követni az útvonalunkat, az nagy bajban lesz.

-Első megdöbbenés: egy fura rezgős gép minden utas ujjlenyomatát leveszi, aztán pedig mindenkiről készítenek egy portré fotót is. Ezt később csak egy megdöbbenés múlta felül, amikor a Goré szigeten benéztünk egy iskolaterem ablakán és láttuk, hogy a tanár digitális táblán magyarázza a francia nyelvet.

Hosztel:

-Az első hostelünk Dakarban. Mi Dáviddal egy kétágyas szobát kaptunk, Alex barátunk pedig bepróbálkozott egy nyitott, négyágyas szobába. Irigykedtem is rá, amikor meghallottam, hogy Sanyi (egymás közt így hívjuk) már is összehaverkodott pár helyi arccal. Pár perc múlva Sanyi beront a szobánkba, hogy lehet, hogy velünk aludna, illetve kérne egy új szobát, mert a szobatársa két prostival várta. Az addig nem volt világos, hogy Sanyit is bevonták-e volna, amíg el nem indultunk amikor a szobatárs biztosította Sanyit, hogy a lányok már nem lesznek itt estére…

-Második melegvizes zuhanyunk 7 hónap alatt. (Pár nap múlva leálltunk a számolással, kiderült, hogy Szenegálba ez egész alapvető dolog…)

Belváros:

-Tanulság, ne utazz Afrikában 6 éves utikönyvvel. 3-4 éttermet próbáltunk megkeresni, abból, amit az utikönyv ajánlott, de egytől-egyig mind zárva volt vagy megszűnt, az egyik épületét, azóta konkrétan le is bontották… Az Intercontinental is bezárt már ugyan, de a biztonsági őr 100 Ft fejében szívesen felkísért minket a 14 emeletes épület tetejére, hogy onnan nézhessük a naplementét.

-Viking, nagyon kedves étterem, élő zenével. Nagyot mosolyogtunk, amikor kiment az áram az étterembe és azt mindenki saloni expat módjára, egy „oooooh!”, hanggal jelezte…

S

Shopping mall:

-Mint a falusi gyerek, aki először jön Pestre a Westendbe, úgy csodálkoztunk rá a mozgólépcsőre, szökőkútra és kirakatokra az afrikai plázában, ahol volt Mango meg Benetton, de mind megfizethetetlenül drága áron… Egyetlen kivétel a félliteres Cola Lightom volt, ami 200Ft alatt volt! Juhuu! Egy 0,33-as Cola Light Freetownban, legeslegjobb esetben 200Ft, de simán lehet 350 is.

Vidéken:

-Azt már biztos írtuk, hogy Sierra Leonéban hihetetlen sztárok vagyunk csak annak köszönhetően, hogy fehérek vagyunk (ami rám már nyilván nem igaz…), úgyhogy elég rosszul érintett minket, hogy Szenegálban még vidéken is pont leszarják a helyi gyerekek, hogy zöld vagy, vagy piros… Az első pár napban még én is megjegyeztem minden fehér ember után, hogy „jé, ott is van egy”…

-Megköveztek. Yoff, egy mélyen vallásos muszlim város. Ezt tudtuk is, úgyhogy gondoltam én, nagyon tisztességesen felöltözve (hosszúnadrág + váll eltakarva) indultunk el sétálni és megnézni a híres mauzóleumot. Ahogy kiszálltunk a taxiból a mauzóleum kertjének bejáratánál egy pasi szólt, hogy nincs fejfedőm és, hogy ezt így nem lehet. Két percen belül még ketten szóltak, hogy a Dávidon rövidnadrág van és az én fejemet meg nem takarja semmi sem… Végül is megegyeztünk, hogy akkor nem megyünk be a kertbe, csak körülötte sétálunk. Aztán valami koppant a fejemen, aztán meg a hátamon, hátrafordultam és egy 10 éves kölök kaviccsal dobált és mosolygott, gondoltam ez valami fura viccelődés, de aztán csak nem akarta abbahagyni, úgyhogy rászóltam, hogy ez nem szép dolog, mire a kölök folytatta és senki se tűnt úgy, hogy ellenezné a fiúka szórakozását. A kisfiú ezt egészen addig folytatta, míg be nem ültünk egy taxiba és el nem mentünk. Közben egyébként még a mauzóleum kertjében, láttam egy nőt fejfedő nélkül, úgyhogy valószínűleg nem a tisztességtelenségünk zavarta őket ennyire csak, hogy nem ide tartozunk.

-Kis kerülővel, de elindultunk Saint Louis felé, összesen 19 „járművel” utaztunk mire odaértünk. Először is eltaxiztunk egy szafariig (igen igen, láttunk zsiráfot meg buffalot meg struccot is). Itt aztán beszálltunk egy ilyen hatalmas terepjáróba, amire azt hiszik az állatok, hogy mi valami sokkal nagyobb állat vagyunk, aztán kimotoroztunk onnan a főútra egy enyhén beitalozott emberrel (másik opció az volt, hogy 20 percet sétálunk nagy csomagokkal a 40 fokban). A főútról helyi tömegközlekedéssel Poda-Podával (erről már korábban írtunk, a „közlekedés” részben, mondjuk akkor még azt hittem Pod-Podnak hívják…) elmentünk a következő településig, ahonnan újra taxiba szálltunk, amivel eljutottunk a következő szálláshelyünkre. Itt részt vettünk egy ördögűzésben, aztán másnap két taxival eljutottunk a nagy buszállomásra, ahonnan elbuszoztunk Thiesbe, egy nagyobb városkába. Innen újra taxival üldöztünk egy buszt, amit sajnos nem kaptunk el, így újra a helyi tömegközlekedést kellett használnunk, ahol engem belöktek a nők közé, hogy én utazzak a járműn belül, Dávid meg Alex pedig a többi pasival kint lógott a kisteherautó végében. Útközben utolért minket egy nagy busz, amit lestoppoltak nekünk kedves utastársaink és így azzal mentünk tovább a sivatag felé. A sivatagi szállásunkhoz egy hatalmas jeeppel érkeztünk. Itt aztán gyorsan tevére szálltunk, aztán fél11-kor már nyomtuk a szunyát. Másnap bár egy busz is elég lett volna a végső úti célunkhoz eljutni, de útközben valamiért mindenkit átszállítottak egy másik buszra. A buszmegállóból egy utolsót taxiztunk (csomagtartóban, a táskák mellett egy nyers levágott kecskelábbal) és így érkeztünk meg a legyek fővárosába, St. Louisba.

-Röhögtünk a fehér turistákon, akik afrikánába öltöztek és virított a fejükön az afrofonat és közben nagyon hippiknek tartották magukat. Persze az afrofonatot én is ki akarom próbálni, az afrikana meg alap és mi is baromi büszkék voltunk, amikor egyszer-egyszer elejtettük, hogy mi amúgy Sierra Leonéban élünk.

Szóval az utunk fantasztikus volt, ha ezt a posztot útibeszámolóként fogjuk fel, akkor nyilván egy csomó minden kimaradt belőle, például, a sok fantasztikus kaja: rákok, kagylók, halak, édességek, croissantok. Meg persze, hogy Dávid milyen ügyesen kommunikált és vezetett minket (és alkudott le mindent a rendes ár kétszeresére!), és hogy elmondása szerint milyen kultúrnép is ez a szenegáli. Kimaradt még az utcán kéregető gyerekcsapatok és, hogy Alexnek, hogy nem sikerült becsajoznia.

Körülbelül egy-két hónapja bementem a főnök szobájába, hogy bemutassam, hogy hol tartok az aktuális rajzokkal, de éppen hosszan telefonált, úgyhogy volt időm kicsit körülnézni. Akkor vettem észre egy papírt az asztalán, ami a sierra leonei Béke Múzeumról szólt. Na, gondoltam szuper, most már tudom, hogy lesz valami Béke Múzeum és nem engedem, hogy kihagyjon belőle...

Tehát lesz egy Múzeum Freetownban, ami a háború okairól, lefolyásáról és a békekötésről fog szólni. A múzeum mellett lesz egy archívum is, ahol mindent vissza lehet majd nézni a tárgyalásokról és végül egy emlékművet is akarnak állítani az áldozatok emlékére.

A Special Court, a háborús bűnösök felkutatására és elítélésére létrejött, az ENSZ által felállított különleges bíróság. A Special Court az év végén, Charles Taylor tárgyálasával befejezi sierra leonei működését. A bíróság egyik épületébe pedig a Béke Múzeum költözik be. Így most a múzeum előkészítésével, sok más szervezettel együtt a SC is foglalkozik. A múzeumon kívül egy emlékmű létrejöttéért is ők a felelősök. Így aztán az emlékmű tervezésére kiírtak egy pályázatot, ahol pedig pályázat van, ott zsűri is kell, hogy legyen, a zsűribe pedig beválasztották a főnökömet, mint építészt. A főnök viszont nem volt Sierra Leonéban az első megbeszélések idején így valaki más kellett, hogy helyettesítse, és engem bízott meg ezzel a feladattal. Az elején még kicsit dilemmáztam is, hogy elszabad-e fogadnom egy ilyen feladatot, úgy értem, hogy túl kívülállónak és fiatalnak éreztem magam, de végül is győzött a kíváncsiság és elfogadtam. Most visszagondolva, azt hiszem, hogy jól döntöttem pont, azért mert számomra ez egy nagyon különleges feladat volt, én voltam az egyetlen, aki minden megbeszélésen jelen volt és fel is készült.

A zsűrinek még hat tagja van, egy sierra leonei színésznő és egyetemi tanár; egy énekesnő (egyetlen egy megbeszélésre jött el); egy híres művésznő, aki sokszor jelenik meg különböző zsűrikben is; a Háború Sérültjeinek és Amputáltjainak Egyesületének elnöke; a Sierra Leonei Piac Női Egyesületének elnöke és az utolsót elfelejtettem, hogy ki volt, mivel ő is csak a legelső megbeszélésre jött el.

Az első találkozáskor arról beszélgettünk, vitatkoztunk, hogy pontosan miről is kéne, szóljon ez az emlékmű. Én vittem egy-két képet, különböző háború illetve népirtás emlékére állított emlékműről, hogy kicsit jobban lássuk, hogy gondolkodnak ezekről a dolgokról máshol a világban. A végére minden zsűritagnak volt ötlete, hogy hogyan kéne, kinézzen az emlékmű, hirtelen mindenki tervezni kezdett, én ebből megpróbáltam kimaradni, mert nem hiszem, hogy ez a zsűritagok feladata lenne. A végére annyiban maradtunk, hogy valamilyen emlékkertet szeretne látni a zsűri.

Aztán 3 nap interjúztatás következett. Ezt nagyon élveztem, egyrészt mert megszakította a hétköznapokat, nem az irodába kellett mennem és tök más dolgot csinálhattam, mint szoktam másrészt most volt először lehetőségem a háborúról kérdezni és hallgatni embereket. Általában megnyugtató képet adtak az emberek a helyi vélekedésről a háború kapcsán, ezt úgy értem, hogy nagyjából mindenki tisztában volt vele, hogy a gyémánt nem a legfőbb oka, hanem a hajtóműje volt a háborúnak és, hogy az igazi ok a rossz politikai és gazdasági vezetés és az emberek elégedetlensége volt.

Az interjúztatás végén minden versenyzőt megkértünk, hogy adjanak be még egy tervet, ahol egy „emlékkertet” terveznek. Erre azért volt szükség, mert a 16 pályázatból nagyjából 3 felelt meg egy emlékmű kritériumainak, az összes többi kétdimenziós festmény volt, amik mind a háborút mesélték el.

Pár héttel később pedig újra összeültünk, vitatkoztunk és kiválasztottuk az első négy helyezettet akik, pénzjutalmat kaptak és, akiknek a terveiből fog megvalósulni az emlékkert.

Tehát a tényleges emlékkert a négy nyertes pályamű összegyúrásából fog megszületni, aminek elkészítésében én segítek, úgyhogy majd posztolom a látványterveket, ha készen lesznek…

to be continued…

Ma hírdetett ítéletet a Sierra Leone-i Különleges Bíróság a legfőbb vádlottja ellen: Charles Taylor 50 évet kapott és lényegében azt mondták ki, hogy minden elkövetett szörnyűségben bűnrészes.

Hogy mi okozta a polgárháborút, szerintem?
Adott egy szegény, autoriter rezsimmel rendelkező ország, ahol elvileg bármikor bármi eszkalálódhat. Ami berobbantotta, szerintem, hogy a libériai konfliktus terjedt át. Onnan jöttek az első fegyveres csapatok, a pénz, a stratégia, stb. Ami pedig felfűtötte, az a gyémánt. A gyémánt adott gépfegyvert és megélhetést a fiatal kamaszoknak orosz és líbiai közvetítokön át.

Miért gondolom?
Mert Afrika 53 országából mindössze 13 olyan van, ami teljesen békés maradt az elmúlt 40 évben. Az adatok* azt mutatják**. hogy az elmúlt 40 évben a kontinensen átlagosan az országok 23%-ában volt valamilyen fegyveres konfliktus adott évben. Másképpen: historikusan 23% az esélye annak, hogy adott évben, adott országban Afrikában fegyveres konfliktus van.
 

Sierra Leone ebből a szempontból hozza a kontinentális átlagot, 40 évből kerek 10et töltött harccal.

Ezek az odds-ok erősen megemelkednek, ha a szomszédban háborúk vannak, mint itt Libéria esetében.
Uganda, Közép-Afrika és DRC határvidékei több, mint két évtizede instabilak, nem véletlen, hogy nem olyan egyszerű elkapni a youtube anti-sztár Cony-t. Ahol menekültek ezrei szaladnak át a határon, ott előbb utóbb a fegyveresek is átszaladnak. A sierra leonei és libériai háború is átterjedt később Guineába és Elefántcsontpartra is.

Hasonlóan rontja az oddsokat a gyémánt jelenléte. Mert, ha egy helyen nincs gyémánt, akkor hamar elfogy a lőszer és a kaja. A RUF tíz évig bírta dzsungelben tartani a csapatait, anélkül, hogy bármilyen nagyobb várost tartósan elfoglaltak volna, vagy lett volna bármi amit ki lehetett volna fosztani egy idő után.

Szóval, ha úgy nézzük, akkor semmi rendkívüli nincsen ebben a konfliktusban. Kellett hozzá egy Charles Taylor Libériából, egy Gaddafi Líbiából, egy Viktor Bout Oroszországból. Meg kellett hozzá még néhány főbunös Sierra Leonébol, akik a dolog élére állt.

Semmi rendkivüli nincs abban, hogy megtörtént a polgárháború, de azért két dologban kivételesen csúnya volt: a kegyetlensége és céltalansága. Egyfelől semmiféle érdemi törésvonal nem volt a felek között: sem vallás, sem etnikum, sem ideológia, sem osztály, sem konkrét sérelem, stb. Másfelől alig volt reguláris harc, leginkább a civileket bántotta minden oldal: gyerekkatonák sorozása, nemi erőszak,  csonkítások, faluégetések és mindezt gyakran berúgva és betépve.

 ***
Itt viszont akikkel beszélek, azok nem a fenti logikát követik.

Őket egy pillanatra nem nyugtatja meg, hogy egy afrikai keresztmetszetben jól magyarázható a háború. Ők úgy nézik, hogy hogyan jutottak el 30 év függetlenség után oda, hogy egymásnak esnek.

***
A nemzetközi bíróság 9 emberre mondta ki, hogy háborús bunöket követett el, és kaptak 15-50 év börtönt. 13 ember ellen emeltek vádat háborús és emberiség elleni bűnökért, ebből 4en ítélet előtt meghaltak. Egyetlen embert sem mentettek fel a vádlottak közül. Erre mondta itt élő ügyész barátom, hogy egy polgárháborúban könnyű egy tucat olyat találni, aki tuti nagyon bűnös. De mi van a bonyolultabb esetekkel? Ő bezzeg mindenki ellen vádat kell hogy emeljen hivatalból.

De a nemzetközi bíróság mandátuma csak a 'a háborús bűnökért legnagyobb felelőséggel bírók' felkutatását és elítélését túzte ki célul. A csirke tolvajok és falugyújtogatók mind amnesztiát kaptak. A megbékélést a népre bízták, beszéljék ki maguk között.

A múltkor bejött valaki az irodába, mire mondták nekem a kollégák, hogy ő lelőtte az egyik magasrangú katonai vezetőt ezért utána 5 évig bújkált, de visszatért. Most közszolga.  Egy másik kollégám mesélte, hogy hetekig menetelt a RUF-fal, de nem bírta, aztán azzal engedték el, hogy hírdesse, hogy RUF jót akar.

Úgy érzem, hogy itt tényleg a saját felelősségüknek érzik a polgárháborút. Nem magát a kézcsonkítást, mert senki olyannal nem találkoztam, aki háborús bűnöket vallott volna be nekem, hanem azt hogy elszabadult a pokol. Akárkivel beszélgetek, mindenki csak a kapzsiságról, a züllöttségről, a hülyeségről, a korrupcióról beszél. Arról, hogy milyen rosszul csinálták a dolgokat a nemzetépítéstől, a közszolgáltatásokon át a termelésig. És emiatt az elégedetlenség miatt tört ki a polgárháború.

Szóval senki sem éli meg itt úgy, hogy a nemzetközi bíróság bármit is megoldana, megakadályozna, de még csak az igazságot sem hozhatja el (maximum csak egy szeletét). Nem Libériában, Líbiában, Oroszországban és néhány katonai vezetőben keresik a bűnösöket, hanem azt mondják, hogy itt mindenki tehetett róla az országban. Gondolom ezt hívják szembenézésnek.

_____
Lábjegyzetek
*Az Uppsala egyetem konfliktus adatbazisa alapjan
**nem számítva az országok számának változását

 

Itt, Salone-ban két dolgot váltogatok szokatlanul gyorsan, az egyik a nemzetiségem a másik pedig a foglalkozásom…

Azt lehet, hogy írtam már, hogy számolom, mennyi minden fura nemzetiségűnek hisznek itt engem az emberek, hát ez az elmúlt héten még eggyel növekedett, amikor valaki azt kérdezte norvég vagyok-e… (arra az esetre, ha mégsem említettem volna ezt a blogon korábban, illetve a lusta olvasók számára, eddig már voltam kínai, indiai, spanyol, olasz és most ebbe a sorba áll be a norvég!) Valójában nem is tudom, hogy a norvég vagy a kínai lep meg jobban… Ráadásul most már aztán igazán barna vagyok…

A foglalkozás terén pedig, bár sosem szakítottam eredeti szakmámmal (amit már nem egészen egy éve űzök), de belekóstoltam a fodrászatba (4 fiú lakótársunk közül háromnak én vágom a haját, az egyik rendesen meg is fizet, múltkor kaptam tőle 4 cola light-ot (ebből egyet mondjuk sunyiban ő ivott meg...)) és legújabb feltörekvő bizniszem a nyakkendő-készítés és árusítás!

Egyik haverunk, nagyon menő öveket gyártat itt (már jóval előttem belépett a ruhaiparba…), ő az egyik nagy támogatóm, aki unszol, hogy csináljak bizniszt a prototípus nyakkendőmből. Ő hívott el a vásárra, múlt hétvégén, amit az egyik nagyon menő libanoni étteremben tartottak és ahol profik és kezdők egyaránt kipakolhatták portékáikat. A vásár nagyon sikeres volt, tizenkettőből tíz nyakkendőt adtam el! Persze nagyon pici haszonnal, de most még nem is az a lényeg, van még hova fejlődnie a nyakkendőimnek meg aztán az egész célja, hogy valakinek átadjam itt ezt az ötletet és ő vihesse az üzletet tovább.

Az egyik kiszemelt potenciális utódom a nyakkendő árusításban Ibrahim, más néven „bag man”, aki amúgy is nagyon ügyes. Tök jó táskákat (oldaltáska, laptop táska, bortartó) készít a nagypapája, amiket aztán ő ad el, különböző expat-lepte helyeken. Ibrahimnak egyébként mindkét keze hiányzik, valószínűleg a háborúban csonkították meg. Ő is ott volt a vásáron a mellettünk lévő asztalon árusított és így jobban megismertük egymást. Egyszer valaki vagy 5 táskát vett tőle egyszerre, amikor is kiderült, hogy Ibrahim nem tud számolni… Kérte ugyanis, hogy segítsek összeadni ezeket az árakat, mert nem tudja, mennyit kell kérnie. Aztán még nehezebb feladat következett, amikor a vevő 100 dollárossal akart fizetni… de végül is közös erővel megoldottuk a dolgot, Ibrahim még jól is járt, úgy látszik a vevő sem tudott számolni…

A biznisz másik nyertese (természetesen a nyakkendő tulajdonosok után), Samba, a szabó, akiről kapta a nevét az új márka: SambaTie.

Samba egy nagyon kedves, kizárólag krióul beszélő (ez elég sokat ront a ruháim minőségén) sierra leonei fiú (persze közben férj és legalább háromszoros apa), akihez most már minden ismerősünk jár ruhát csináltatni. Szóval én veszem az anyagokat, Samba készíti a nyakkendőket és remélhetőleg majd Ibrahim eladja őket.

Sambának egyébként nem régen el kellett hagynia a „boltját” mert a tulajdonos valami mást akar csinálni a helyből, így Samba most otthon varr, és én így láttam először bádogházat belülről. Egy egészen pici szoba az egész házuk, van egy franciaágy benne (maláriahálóval!), amin alszanak mindnyájan, anyuka, apuka és a sok gyerek, van egy tv-jük meg valami hifi féléjük is, persze nem tudom, hogy működnek-e és van a varrógép meg a tükör, amit kedves barátnőm, Lily adott Sambának (mert, hogy teljesen lehetetlennek tartotta felpróbálni a ruhákat tükör nélkül…).

Ja, „kötelező olvasmány”: Ishmael Baeh: „a long way gone” egy sierra leonei tizenhárom éves katona fiú meséli el a háborús élményeit, hogyan lett katona majd hogyan lett újra civil. Nagyon nagyon izgalmas könyv és egy-két dolgot meg lehet tudni az itteni életről is, nekem külön érdekes volt, hogy milyen volt az élet a háború előtt. Szerintem van benne azért egy erős rózsaszín fátyol főleg, ami a háború előtti gyerekkort illeti, de azért mindenképpen érdekes.

Állítólag valamikor Freetown megérdemelte az afrikai Athén nevet, Conakry, Guinea fővárosa pedig az afrikai Párizsét! Hát elmentünk megnézni Conakryról igazat mondanak-e, ha már Freetown és Athén között nem sok hasonlóságot találtunk.

Most már igazi nagy utazóknak tartjuk magunkat, hogy gyakorlatilag előkészületek nélkül bush taxikkal vágunk át afrikai határokat! Nem is akármilyen határt, hanem egy katonai állam határát, Guinea ugyanis függetlenségük óta, egészen másfél évvel ezelőttig katonai vezetés alatt állt. Az országutak emiatt tele vannak checkpointokkal, ahol felfegyverzett katonák kérik el az útleveled vagy a kiszabott „megvesztegetési díjat”. Ezektől az állomásoktól azért előre féltem, mert eddig egyikőnk sem volt túl jó a hivatalos személyekkel való kommunikációban… Guineában azonban kiderült, hogy Dávidban egy francia bürokrata veszett el, úgyhogy mindenhol mindenkit meggyőztünk az igazunkról. Ez egyébként csak Conakryban derült ki, mivel a határtól a fővárosig egy helyi rendőrtiszttel utaztunk egy autóban, ami azt jelentette, hogy éppen csak, hogy lelassítottunk a check pointoknál, az ürge kiköszönt a haverjainak, de egyébként repesztettünk tovább, senki sem cicózott velünk.

De nem is az utazás részleteit akartam elmesélni, hanem a két országbeli különbségeket.

Elég hamar megállapítottuk, hogy szerintünk szebbek a guineaiak, így nagy általánosságban, egy árnyalattal világosabb a bőrük, így könnyebb is látni a vonásaikat, magasabbak és vékonyabbak. Szintén nagyon kedves népség, de sokkal kevésbé közvetlenek, mint a salonaiak, egyszer sem kiabálták utánunk, hogy „white girl” vagy „white boy” illetve a francia megfelelőjüket és senki sem rángatott meg, hogy vegyek már tőle valamit. És mindenki sokkal műveltebbnek tűnik, de ez valószínűleg csak azért van, mert nem értem, amit mondanak, és mindezt franciául csinálják.

Conakry sokkal fejlettebbnek tűnik, mint Freetown, egy igazi város… (azért nem mondanám, hogy Párizs…) vannak utcák, járdák, több emeletes lakóházak, néha még közvilágítás is van és nincsenek (legalábbis a belvárosban) bádogházak. A fejlettségről megoszlanak a vélemények, mert például náluk minden elektromosság egy központi hatalmas generátorról megy, ami iszonyú pazarlás, míg nekünk, nagyon szofisztikált vízi erőművünk van (ez persze azt is jelenti, hogy a száraz évszakban sokkal rosszabb az áramellátásunk). Ezen kívül a helyi, általában francia, expat társaság szerint körülbelül ugyanolyan szinten van a két ország, a különbség csak az, hogy SL 10 éves háború után tart ott, ahol ők különösebb háborúk nélkül…

A legszuperebb dolog Conakryban az a kaja! A gyümölcsöktől mondjuk itt sem voltunk elájulva, de legalább van rendes magyar kinézetű görögdinnyéjük (ez rasszizmus? na mindegy) és még valami sárgabarack féléjük is van. Na de az éttermek! Azzal kezdődik, hogy értelmes, kedves udvarias pincéreik vannak, akik ételeket ajánlanak és még a kérdésekre is tudnak válaszolni… Csomó haluk meg rákjuk meg tengeri herkentyűjük és rendes húsétlapjuk is van, az egyik helyen még békacomb is szerepelt az étlapon, persze aznap épp nem volt. (Freetownban, van legalább3 féle étel, ami minden étterembe ott van az étlapon, de még soha sehol nem volt éppen aznap, amikor ott jártunk…) Dáviddal iszonyú szerencsések voltunk a legjobb kajahelyeket mind megtaláltuk, útikönyv nélkül! Az egyik ilyen hely a Le Damier, egy az alsó szinten cukrászdaként/pékségként, az emeleten pedig puccos étteremként működő francia tulajdonú hely. Iszonyú jó croissanjuk, quicheük meg … van, igazi kávéval! Freetownban csak nescafét kaphatsz vagy a libanoni helyeken libanoni kávét. A másik pedig Michelle Obamaról elnevezett „Obama Restaurant”. Kis óceán felé benyúló favityiló, ami kivülről egész ijesztően, belülről viszont nagyon kedvesen néz ki. Miközben vacsoráztunk az egyik távolabbi asztalnál kitört egy kisebb verekedés két helyi nő között, pár perccel később a pincérnő szétválasztotta őket és azt hiszem az egyikőjük vagy talán mindketten el is mentek, elég meghökkentő esemény volt.  

Május végén tervezünk utazni Szenegálba, aminek fejlettségi szintjéről csak annyit, hogy állítólag van Mango… Ide valószínűleg valami helyi légitársasággal megyünk és egy többnapos jazzfesztiválra is bekukkantunk majd, szóval lesz nagy beszámoló!

Az egyik távoli kollégám - aki a közszféra bér és létszám gazdálkodását felügyeli - múltkor mondta, hogy hallotta, hogy lemondott az olimpikon elnökünk. És ez őt nagyon meghatotta. Én meg nem fitogtattam, hogy azért elég lassan és kevéssé elegánsan mondott le, de még a bunét sem ismerte el. Mert itt ez így is nagy tett volna.

íme az ország rövid politikatörténete

Az ország 1961-ben éri el békés úton a függetlenséget.

Első vezető: 1962-ben demokratikus felhatalmazást kap, majd ciklusa közben békés halált hal.

Második: Első testvéreként átveszi a hatalmat, majd a választásokon megbukik (előtte megpróbálta bevezetni az egypártrendszert, sikertelenül).

Harmadik: Ellenzéki jelölt, választásokon nyer majd bevezeti az egypártrendszert, 18 év után átadta a haverjának a hatalmat.

Negyedik: Miután átvette az elnökséget mentorától, népszavazással
erősítteti meg azt (99.85% igen). Közben kitör a polgárháború (1991). Egy katonai puccs keretében Conakryba (Guinea) száműzik.

Ötödik: 25 évesen katonai puccsal kezdi, 4 évvel később puccsal végzi. Saját korábbi puccs társa puccsolja őt,  majd őt is Conakryba küldi.

Hatodik: Saját puccshaverját puccsolta, állítólag azért, mert az nem volt demokrata. ő néhány hónapon belül választásokat rendez, majd átadja a hatalmat a győztesnek. (Ez az ex-puccser az ellenzék elnökjelöltje a 2012 novemberi választásokon)

Hetedik: A háború félidejében rendezett választásokon győzedelmeskedő elnöknek nem sok ideje volt, mielőtt őt is puccsolják, elődeihez hasonlóan Conakryba száműzik.

Nyolcadik: Puccsal kezdi, és őt már full-on háborúval űzik el a hatalomból, később vélhetően kivégezték.

Hetedik visszatér: és folytatja félbemaradt ciklusát. Közben (2001) a háború lezárul, megszületik a békemegállapodás. A háború lezárta után újraválasztják, majd ciklusa végén a következő választásokon megbukik. Ezzel ő az ország első olyan vezetője, aki választásokkal kezdi és végzi.

Kilencedik: A mostani. Békés és szabad választásokon nyert. A novemberi választásokon újraindul.


Szóval, mondta a kolléga, hogy ilyen, hogy az elnök lemond, mert a népnek "megingott a bizalma benne" sosem fordulna elő errefelé*. Még ha úgy is nyitnak rá az elnökre, hogy éppen az íróasztalán plagizál, akkor is örökké tagadná, a szemtanukat bebörtönözné vagy megvesztegetné, aztán olyat mondana, hogy őt nem lehet eltántorítani cselszövéssel a küldetésétől, ez a média merénylet is csak megerősíti őt, stb.

Ahogyan a fenti összefoglalóból látszik errefelé már az is nagy szó, ha valaki választásokon megbukik, ciklusközepi lemondás maximum akkor fordul elő, ha a katonaság vagy a népharag külföldre kerget valakit.


***

Ha pedig a hatalmonlévő nem szeret szabad választásokon megmérkőzni, ott az elégedetlenekben elég gyorsan felmerül a puccs gondolata. Az olyan gyenge államokban, mint itt Nyugat-Afrikában sok helyen, ez ráadásul sokkal egyszerűbb feladatnak bizonyul, mint az LMPnek az aláírásgyűjtés.

A széttöredezett, gyenge rendszerben nem kell profi Al-Kaida által kiképzett milícia, de még csak annyi ember sem, mint a márciusi ifjak. Ha meg már sikerült bejutni a palotába/rádióba, akkor hamar lehet találni szipatizánsokat minden fontosabb helyen, akik hajlandóak eggyel feljebb lépni a ranglétrán. Egy olyan környezetben ráadásul ahol egyáltalán nem biztos, hogy lesz-e következő szabad választás, eleinte  egész széles rétegek elfogadják a puccskísérletet, amíg ki nem derül az addig ismeretlen századosról (aki aztán már generális) hogy semmivel nem jobb, mint az előző.

A szomszédos Guineában 1958-tól egészen 2010 végéig egyetlen egy választott vezető nem volt, mindenki csak puccsal váltotta egymást. A mostani első válaszott elnök ellen is volt egy sikertelen fegyveres merénylet, úgyhogy ő sem alszik valami nyugodtan. Talán ezért sem lehet palotáját 1 km-nél közelebbről szemlélni, tilos fotózni és többen védik, mint az Maginot vonalat. A város minden pontján és a főbb utakon minden kereszteződésnél katonák állomásoznak, talán így próbálja őket lefoglalni, hogy ne puccsolgassanak.

Szomorú és meglepőek voltak viszont a Malibeli közelmúlt történések. Az egyik legstabilabb környékbeli demokrácia ilyen könnyen puccsoltatik meg. Egy ismeretlen katona, aki azon panaszkodik, hogy katonatársaival nem kapott elég jó felszerelést, bemegy az elnöki palotába majd a rádióba és közli, hogy mostantól ő a góré és kijárási tilalom van. A megválasztott elnök pedig számüzetésbe menekült.

Talán ez az Amadou Sanogo most hamar megbukik, mert a főprogramja, az északi szakadár törzsek megfegyelmezése nagyon vesztésre áll. A puccs óta csak erősebbek lettek a szakadárok és sorba foglalják el a városokat, míg a mali katonák fegyverzete nem lett jobb. A szomszédos országok embargóval fenyegették meg, ami komoly csapást jelentene a hatalmára. Éppen ezért most már hajlik arra, hogy átadja a hatalmat, mielőtt mindenki számára kiderül, hogy csak ártani tud az országnak.

Ha ez megtörténne, és ez az alkalmatlan és illegitim puccsoló lemondana, akkor Nyugat-Afrika egy lépéssel közelebb kerülne Magyarországhoz.


*nem jelentéktelen különbség, hogy itt prezidenciális rendszer van.

A gyerek munkával mindig úgy voltam, mint a kocsmai verekedéssel, hogy tényleg elég rafkós és csúnya dolog, nem nekem való, de adott helyzetben, azért eléggé adja magát.

Péntek este szülinapi bulit rendeztünk 2 barátnőmmel, az egyiknek ráadásul a búcsúbulija is volt. Miután itt szórakoztatóipar hiányában állandóan egymásnak szervezzük a bulikat búcsú, welcome, happy valami jelszavakkal, megpróbáltunk kitenni magunkért, hogy kicsit is emlékezetessé tegyük az alkalmat.

Eloször is szereztünk egy rohadt nagy felfújható tigrises ugrálóvárat. Azért a tigrisest, mert annak volt teteje és fala, ezért jobban lehet benne pattogni. Meg aztán a várteton lévo tigrisfej olyan magasan volt, hogy kilátszódott a házkörüli kofal fölött, ezért bulijelzo táblának is hasznos volt, miután a házfalra madzagolt lufikat mind kiszúrta a fal tetején lévo szögesdrót, amikor megrázta a lufikat a szél.

Aztán pedig szereztünk négy grillt (pontosabban nagy agyag vödröt, amiben szénnel sütnek a helyi szegények), amin marinált csirke, garnélarák és padlizsánok sültek.
 
Meg aztán mindenkit felszólítottunk, hogy afrikánába (helyi ruhanemű) öltözve jöjjenek, ami az esetek többségében fehér emberen hülyén áll, de ez benne a kihívás.

Nagyon szépek voltunk, ahogy nyárssal a szánkban, pizsamaszerű ruhába öltözve ugráltunk a vában, de nem errol akartam írni. Ráadásul fogalmam nincs, hogy ki fotózott, sorry.

Hanem az elokészületekrol.  Iszonyatos munkának tunt az egészet összehozni, foleg, hogy csak néhány óránk volt pénteken a tereprendezésre. A munkában feltartottak mindannyiunkat fél5ig, fürdés, öltözködés, sminkelés és kb fél7kor estünk neki a 8ra meghírdetett buli elokészítésének. Hárman nem sokra jutottunk volna, csak az ananász szeletelés és a lufifújás elvitte volna minden időnket.

A házban, ahol tartottuk a bulit a földszinten helybeli kölkök laknak, akik kiváncsian nézték, hogy mi ez a nagy készülodés. Miért jár föl alá a szekusunk és hordja át a sütoket, érkeznek nagy rekesz piák és kaják a közértbol, meg mi ez a nagy felfújható izé az udvar közepén...

Talán két lufit, ha én fújtam fel a többi 95-öt már a kölkök, ők mentek el szenet, jeget, benzint és vizet venni. A lufikkal a házat jeleztük volna, de ezt már írtam feljebb, hogy sok kidurrant, a szénnel sütünk, a jég az italok hűtésére kellett, de nem a piába, hanem a köré kerül, mivel az nem ivóvíz, a benzin az áramellátást biztosítja, mivel ebben a házban a központi áramellátás az ido felében funkcionál csak, a víz meg zacskós ivóvíz. A 300 garnélarák megtisztítására és kibelezésére az árus 15 éves lányát kértem kölcsön pár órára (azért vittük el, hogy tiszta, steril körülmények között egy kézmosás után essen neki a munkának egy konyhában és ne az utcán csinálják a kofák). Szóval a bulimanufaktúránk egy tucatfős gyerekosztag dolgoztatott éhbérért, a biztonsági őrünk felügyelete mellett.

Ha vásárolni küldtük őket, akkor kaptak kis borravalót, de a fő jutalmuk az volt, hogy pattoghattak ők is a várban, elvihették az üres üvegeket (sajnos előbb utóbb a telibbeket is vitték) és megkapták a kaja maradékokat.

*****
12 éves gyereket szénért küldeni, tisztára úgy hangzik, mint az angol ipari forradalom a munkásosztály szemével. De nem szeretném azt sem, ha a 10 éves gyerekem fején valaha is  10 liter benzin lenne, az meg sehol máshol nem jutna eszembe, hogy megkérdezzem a kofát a piacon, hogy 'elnézést, elvihetem a lányát a házamba rákot pucolni? Hát itt a gyerek az máshogyan van, és az iskola mellett már hatévesen is illik az évi 25 dolcsis tandíjra valót összekeresni.

Albinizmus

Elég hamar szemet szúrt nekünk, hogy milyen sok albínót látni errefelé. Eleinte nem tudtuk biztosan, hogy otthon csak nem tűnik fel ennyire vagy itt valóban sokkal több albínó van. Ráadásul azt is hittük, hogy vidékről a nagy városokba menekülnek esetleg az albínók, hátha itt kevésbé bántják őket. Az elején az is megfordult a fejembe, hogy lehet, hogy egyes helyeken tök menő albínónak lenni…

Kicsit utánajártunk ennek a témának. Alapvetően kétféle albínó betegség létezik, az egyik, ami csak az ember szemét befolyásolja, a másik pedig, ami mind a szemét, haját, bőrét érinti. Az is többször felmerült kérdésként, hogy vajon milyen színű szemük van az albínóknak? A válasz, hogy általában nagyon halványkék (ennyi pigmentjük még van), de néha piros, esetleg lila. Az albínók a pigment hiányon kívül teljesen egészséges emberek, de veszélyeztettebbek leégés és bőrrák kialakulásában. Ezen kívül nehezebben látnak az erős fényben. Szóval elég nagy kitolás a világtól, hogy valóba több (egyes helyeken ötszörös) albínó születik fekete Afrikában, mint máshol a világon.

Az afrikai albínók életét még persze az is nehezíti, hogy mivel extra nagy a kontraszt köztük és a körülöttük élők között, egyes afrikai országokban különféle hiedelmek alakultak ki az albínókkal szemben. Az egyik ilyen borzasztó hiedelem, hogy sokan úgy hiszik, gyógyító hatása van a szexnek egy HIV fertőzött férfi és egy albínó nő között. Ez a hiedelem persze sok erőszakhoz és újabb HIV fertőzésekhez vezetett. Kelet -Afrikában a mai napig sokszor boszorkányorvoslás áldozataivá válnak, azaz a witchdoctorok előszeretettel használják az albínók különböző testrészeit „orvosláshoz”.

Itt nálunk, mint általában mindennel (vallás vagy etnikum), az albínókkal is elég toleránsak az emberek, semmiféle erőszakról nem hallottunk és láthatóan teljesen elfogadottak a társadalomban. Már többször láttam például albínó lányt és fiút is iskolai egyenruhában a barátaikkal együtt jönni-menni. Tetteh, a krió tanárunk szerint a helyi hiedelem az albínókkal szemben, hogy ők halhatatlanok, mert állítólag még senki sem látott albínót meghalni… Szerintem Tettehenek nagyon sajátos világképe van, nem hiszem, hogy sok igazat mondott nekünk eddig, nem rosszindulatból, hanem szimpla megnemértésből… Egyébként általában Nyugat-Afrikában nem nagyon bántják az albínókat.

Ő itt Pinkie, az albinó chimp, itt élt nem messze Freetowntól, a chimp rezervátumban, mellette a legjobb barátja látható.

****

Malária

Lehet, hogy ez köztudott, de minket eléggé meglepett, hogy a malária nem egy trópusi betegség. Persze a szúnyogok életben maradását segíti, hogy itt nem repkednek a mínuszok, és hogy sok az állott víz. De malária alapvetően minden kontinensen jelen volt, valamikor a történelemben. Európában és Észak-Amerikában sikerült teljesen elpusztítani ezt a betegséget. A malária tehát nem a trópusokkal, hanem a szegénységgel függ össze, ami persze visszavezet minket a közgazdászok nagy dilemmájához, hogy vajon a szegénység összefügg-e a földrajz elhelyezkedéssel…  (Nem tudom ez, hogy lehet számukra dilemma, szerintem ránézel egy atlaszra és teljesen egyértelmű, hogy igen a válasz…) A szegénység több módon segíti a malária terjedését egyik, hogy ezekben az országokban nincs rendes víz infrastruktúra, azaz sok a földúton kialakuló állott víz, illetve mocsaras terület; az emberek nem használják a malária hálót, mert nem hisznek benne vagy nincs rá pénzük (kampányszerűen osztanak amúgy ingyen hálókat) vagy éppen már elhasználták a hálójukat és nem cserélik le; a nagyfokú szervezetlenség miatt nehéz végig vinni egy malária ellenes programot; ha megbetegedtek nem tudják megvenni a gyógyszert ellene (SL-ben ingyenes egészségügyi ellátás és gyógyszer csak az 5 év alatti gyerekeknek, állapotos nőknek vagy szoptatás alatt jár).

A malária egy parazita, amit egyfajta szúnyog terjeszt, emberről emberre, tehát ha az emberek nem lennének maláriások, a szúnyogok nem tudnák továbbadni a betegséget. Azaz ha egy vagy két hónapig mindenki nagyon vigyázna, és senki sem betegedne meg és meggyógyítanák az összes embert, aki már beteg, akkor meg lehetne állítani a maláriát.

Egyébként a malária a „mala aria” szóból jön, ami „rossz levegő”t jelent. Egészen a XIX. század legvégéig úgy hitték, hogy levegő útján terjed ez a betegség.

(A képeket kivételesen csak letöltöttem, nem sajátok.)

Nagyjából hatféle módon lehet itt vásárolni.

Az első a nagy szupermarketek, erről már röviden volt szó a Kaja postban, ezeket a libanoniak futtatják. Sokféle nyugati terméket lehet kapni, kétszeres áron az otthonihoz hasonlítva. Egy Pantene ProV sampon pl 2700 Ft. Ezek a boltok a gazdag helyieket, libanoniakat és fehéreket célozzák meg. Az összes ilyen bolt személyzeti felépítése úgy néz ki, hogy van kb 3-4 libanoni pasi, (valószínűleg egy családból, ők a tulajdonosok), akik egész nap ott ülnek a boltban figyelik az alkalmazottakat és néha árkedvezményt adnak nekünk (gondolom másoknak is). A pénztárosok és árufeltöltők általában helyi nők, a húspultok (ez azért ritka, hogy van) mögött helyi férfiak állnak és vannak még a „megvásárolt cuccokat zacskóba rakó” személyzet, akik szintén helyi férfiak és esetleg még alkalmaznak valakit, aki nyitja –csukja az ajtót, ami egyébként fontos, mivel ezek a helyek agyon vannak légkondizva. Jaj-jaj majdnem kihagytam a libanoni feleségeket, akik szintén bent ülnek a boltban és nem csinálnak semmit sem.

A libanoniak után az indiaiak a második legnagyobb bevándorolt kisebbség. A belvárosban ők uralják az elektronikai boltokat, amiből rengeteg van. Ezek elég rendes boltok, de nagyon zsúfoltak. Persze itt is kell alkudni, de a végén kapsz számlát és akár vissza is lehet vinni a vásárolt árut, ha nem működik (ez egyébként még nem is fordult elő velünk).

Következő kategória a bódék. Bódé tulajdonosnak lenni elég menő, általában sierra leoniak a tulajdonosok, kivéve a Regent Road (Freetown legrosszabb minőségű földútja) legeslegutolsó, teljesen kihalt környéken lévő bódéját, amit egy fehér bácsi tulajdonol. Szóval a bódék az útszélén állnak és minden kapható bennük, amire a helyieknek csak szükségük lehet és megengedhetik maguknak. Kaphatsz kenyeret, szenet, főtt tojást, rántottát, vezetékeket, menő nyugati cipőket, cigit, mezt (minden mennyiségben), inget, ruhát, textíliát, üdítőt, feltöltőkártyát vagy akár itt feltöltheted a telefonodat illetve a fodrászatok is ilyen bódék általában. A bódék általában nagyon picik, ide a vevő nem megy, be csak kintről kér, inkább a tárolás szempontjából előnyös, az esős évszakról nem is beszélve (bár azt még nem tudom milyen, de akkor haza megyünk majd, mert állítólag az nagyon kemény).

Eggyel kevésbé menő kategória az utca széli bódéval nem rendelkező árus. A legtöbb dolgot náluk is megkapod természetesen, zöldséget azonban például csak ők árulnak. Szóval nagyjából mindenki rendelkezik egy szivárványszínű napernyővel (gondolom valami nagy napernyőárus adományából való) ez alá szépen befészkelik magukat, kiteszik a portékájukat ici-pici asztalkákra és a vevőt várják, vagy alszanak.

Az árus hierarchiában eggyel lejjebbi szint az, aki egész nap mászkál az árujával a fején. Ők is egészen sokféle dolgot árulnak, de itt egy valaki szigorúan csak egyfélét szállít. Vehetsz tőlük kenyeret, vödröt, törölközőt (ezt pl csak tőlük kaphatsz), vizet, üdítőt, nyakkendőt, ruhákat, textíliát, cipőt, sütit vagy valami nyárson sült húst (ezt még nem próbáltam, de ha rajtam múlik nem is fogom). Ezek az,,, árusok autók közt rohangálva is árulják cuccaikat, ami valójában nagyon kényelmessé teszi itt az életet, hazafelé az úton egy kisebb bevásárlást is megtehetsz anélkül, hogy ki kéne szállnod a kocsiból vagy be kéne menned egy üzletbe.

Ezeken a kategóriákon kívül van még a piac, a PZ, az egyik kedvenc helyem itt. Ez pár utcát jelent, a fő utca legeslegvégén. Rengeteg afrikai textíliát, zöldséget, húsokat és ékszereket árulnak itt. Karácsony előtti délutánokon simán kialakultak akkora tömegek, hogy meg sem tudtál moccanni, mintha autóval állnál a dugóban. Ennek ellenére van egy-két taxi vagy teherautó (!), aki megpróbálja átverekedni magát a tömegen és láss, csodát megy nekik, merthogy itt általában az győz, aki nagyobb vagy erősebb!

Az egyik haverunkat hazareptette a biztosító, miután kiderült, hogy valami durva vérfertőzéssel terjedő vírusos Hepával diagnosztizálták (főleg ismételt anális szex és közös tűhasználattal terjed). Miután legjobb tudomásunk szerint egyedülálló erősen absztinens életet él az élet minden területén eléggé sokkoló volt a hír számunkra. Gondolom neki, mint önmaga legjobb ismerője meg annál is inkább.

A biztosító nem sokat pöcsölt és a diagnózis harmadnapján már repült is Angliába. Ott aztán a londoni laborok negatív tesztet hoztak. Pontos diagnózis még nincs, de már jól van a barátunk, lassan jön vissza a trópusi éghajlatra.

***

Irtam, hogy a helyieknél akkor néznek 'beavatottnak' ha már jártál vidéken és jóízűen eszed a kajájukat. No, hát az expat kommunában szerintem meg akkor cserélik le a turista vízumod, ha legalább egy gyenge tifuszod vagy maláriád volt. Az öregek tábortűzénél meg már csak valami tavi férges és kígyóharapásos sztorikra kíváncsiak.

***

Négy hónap, tyű bazmeg 4 hónap, után most vagyok először beteg, ha a helyiek mosatlan zöldsége/csirkéje okozta gyomorrontásokat nem számítjuk. Az egész egy gyenge fej és torokfájással indult, amit egyregyakoribb köhögés és orrfolyás követett. Már három napja pedig egy szabályos téli megfázás minden tünetét produkálom. Vélhetően az egyik túllégkondizott éjjelen kaphattam el az itt csak a legtehetősebb réteget sújtó betegséget. Echinácia és teakúrát írtam fel magamnak, ősi magyar gyógymód szerint, de ha nem múlik el a héten, akkor lehet, hogy felkeresem a helyi sámánt. Tuti, hogy a sámán sem írna fel nekem még egy olyan gusztustalan növénykivonat placebót, mint az echinacea cseppek.

No problem - mondja James a házifiú, mikor megkérjük, hogy vadássza le a WC-ben talált patkányt/óriás pókot vagy amikor éjjel megkértük, hogy túrja át a szemetet egy elveszett gyógyszeres dobozért.

No problem - mondja ugyanilyen rezzenéstelen arccal, ha vacsi után megmaradt grillcsirkét, vagy karácsonykor MP3 lejátszót kap.

Nehéz a srácokon itt eligazodni.

Mostanában egyre többet dumálunk arról, hogy maradunk-e  együtt a házban, ahol több mint 3 hónapja együtt lakunk 6-an (4 fiú/2lány, 5közgazdász/1építész, 4angol/2magyar). A nagy házunk hátránya, hogy elég csúnya, rosszul berendezett és a terek elosztása nem igazán bulis. Az egyik hálószoba méltánytalanul pici és kényelmetlen.
 
Az erénye viszont, hogy nagyon jó helyen van, meg az, hogy így együtt egy nagy családként élünk benne, míg a folytatásban ez minden bizonnyal valahogyan máshogy lenne. És a családi élet már nem is csak a 6-unkról szól, hanem a lakótársak randijairól, az internetezni átjáró szomszédainról, az udvar elött focizó gyerekekről, és a ház alkalmazottairól is. 

A villa életében pedig egyre nagyobb szerepet kapnak a ház körül dolgozók. Ott van James, a kockáshasú házifiú, aki részt vett a házépítésében is és azóta a ház gondozója. Takarít, ruhákat mos (kézzel), karbantart. Borzasztóan szorgos gyerek, aki a szívén viseli a ház sorsát. Egy csúnya, de hihető pletyka szerint a ház tulaja megfenyegette őt, hogy dutyiba küldi, ha nekünk bármi gondunk lesz.

Aztán ott van az éjjeli őrünk Abdul, aki azt kérte, hogy szólítsuk Nelsonnak. Nelson általában éjfélkor kidől a fáradtságtól, és olyan mélyen alszik, hogy arra sem ébred fel, ha az autó mellette tolat és manőverezik be a garázsba. Külön növeli a kiszámíthatatlanságot, hogy a saját munkaidejét nagyon rugalmasan kezeli, a telefonja meg vagy le van merülve vagy a házunkon belül tölti, ezért nem hallja.  Szóval éjjeli őri minőségében sajnos egy vicc . Ennél már csak az a cég volt megbízhatatlanabb, aki őt foglalkoztatta. Másfél hónapig nem kapott egyáltalán fizetést az őrünk a cégtől, utána is csak a felét adták neki. Igért a cég különféle ellenőrzéseket, de azok teljesen elmaradtak, meg volt arról is szó, hogy ha mégis betörnek, akkor jár valamiféle kártalanítás. Utóbb kiderült, hogy ezt nem tudják vállalni (kedves tőlük, hogy bevallották), ezért aztán dobtuk a céget, és közvetlenül alkalmazzuk Nelsont. Ő mostantól a dupláját keresi, mi meg így is csak fele annyit fizetünk. Ugyan éjjeliőrként nem lett sokkal jobb, de már két telefonja van, ezért az egyiken általában elérhető, ha hívjuk, akkor nyitja a kapukat. Rábíztuk a vacsora utáni mosogatást, hogy megszabaduljunk a konyhai egértől,  és ő jár ki sötétedés után vásárolni. Utóbbi művelet gyakran korlátokba ütközik, mert nagyon nehezen olvas, egyáltalán nem ismeri az általunk fogyasztott termékeket (pl. gumicukor), és bizonyos összegek felett bizonytalan a számlában, könnyen átverhető. Szabadidejében (nappal) egyre többet segít ő is a ház körül, pl a múltkor tüzet rakott nekünk burger sütögetéshez, így komoly viták után megmaradt alkalmazottunknak.

A harmadik fiú tulajdonképpen nem is a mi alkalmazottunk, hanem a házifiúé. Miután látszott, hogy 6 ember mosásával egyedül nem bír, ő találta Mohamedet segítőjének. Mohamed a három srác közül a nagy csajozó. Állítólag mindeféle lánnyal volt viszonya a kerületbe, de most (17 éves) megtalálta az igazit és egyből teherbe is ejtette. A lány 15 és korainak érzi a gyereket, ezért inkább elvetetné a magzatot, ami egy bátor gondolat ebben a vallásos környezetben.  A srácok egyből ki is kutattak egy helyi boszorkányt, aki 6 ezer forintért végez aborszuszt. Ez kb félhavi bér, de kapott kölcsön a fő házifiútól, és már készen is álltak.

Amikor megtudtuk, hogy mire készülnek azonnal közbe akartunk avatkozni. Mindannyian maximálisan egyetértünk abban, hogy a 15 éves lányoknak saját teste fölötti önrendelkezési joga diadalmaskodik mind a rokonság ezirányú meglátásai fölött, mind a magzat csekély jogai fölött. Viszont azt is gondoltuk, hogy bár a lány és párja van annyira felnőtt, hogy mérlegelje, hogy akarnak-e gyereket vagy sem, de annyira nem, hogy az abortusz módjairól is felelősen tudjanak dönteni.
Ezért anyagi lehetőségeinket bevetve igyekeztünk a párt a helyes útra terelni, és felajánlottuk, hogy ha szeretnék, akkor egészében megfizetjük az abortuszt, ha az ún orvostudomány protokoljai szerint történik a beavatkozás, vagy választhatják a maguk útját önköltségesen. Bár némi kétkedéssel és rábeszélés után, de elfogadták az ajánlatot, mi meg egyből felvettük a kapcsolatot az egyik jónevű szülészeti központ menedzserével, akivel hétfőnként együtt focizunk. Tőle kellett megtudnunk azt, amit sejthettünk volna (pl abból, hogy életfogytiglannal büntetik az országban a homoszexualitást), az abortusz illegális. Végül mi lecsúsztunk a dologról, a pár inkább ment ahhoz, akit a haverjaik ajánlottak. A lány jól van.

Viszont az eset után ott maradt a nagy morális dilemma.
Mit fizessünk mi és mit nem?
A munkahelyen 3 naponta kér tőlem valamelyik alkalmazott (futár, őr) pénzt kajára. Karácsonykor meg kis dobozba gyűjtötték az adományt maguknak. A közelebbi ismerősök leginkább rokonok temetése/kórházi kezelése/tandíjára kérnek pénzt. Nelson egyszer a mamájának akart valamit adni karácsonyra, máskor a bátyja sebesült meg autóbalesetben. A minisztériumban gyűjtöttek a generátor kezelő srác temetésére/családjára, miután meghalt egy motorbalesetben.

Nekem mostanra az a rutinom, hogy munkahelyi kéregetőnek nem adok semmit, de igyekszem alkalmazni a legkedvesebbeket, és azzal kereshetnek aprót (kulcsmásolás, italvásárlás, fénymásolás). Időnként kapnak sósmogyorót, ami sokat nem segít az állandó éhezésükön, de nyílván az sem fenntartható opció, hogy én etetem a minisztériumi személyzetet.

Ami a nagyobb kéréseket illeti, arra jutottam, hogy a közelebbi ismerősök, illeve alkalmazottaink sem kapnak pénzt rokonaik problémáira, illetve ha saját hibájukból kerültek bajba, de ha olyan a viszonyunk, kaphatnak kölcsönt kamatmentesen (a banki kamatok 20% fölött, ők jó ha 100%-os éves kamat alatt kapnak hitelt).

Adott esetben viszont szívesen segítek,  ha önhibájukon kívül kerültek bajba.  Meg aztán igyekszem keresni a lehetőséget, hogy helyben támogathassak embereket, szervezeteket. Eddig keveset foglalkoztam az üggyel, de egyre több jó kezdeményezést hallok (ezekről majd máskor külön postban).

Utólag megalkotott szabályaink szerint az abortusz szponzorálása nem igazán fért volna bele, de még elég puhák a keretek. Ilyen dilemmáink is vannak.