Körülbelül egy-két hónapja bementem a főnök szobájába, hogy bemutassam, hogy hol tartok az aktuális rajzokkal, de éppen hosszan telefonált, úgyhogy volt időm kicsit körülnézni. Akkor vettem észre egy papírt az asztalán, ami a sierra leonei Béke Múzeumról szólt. Na, gondoltam szuper, most már tudom, hogy lesz valami Béke Múzeum és nem engedem, hogy kihagyjon belőle...
Tehát lesz egy Múzeum Freetownban, ami a háború okairól, lefolyásáról és a békekötésről fog szólni. A múzeum mellett lesz egy archívum is, ahol mindent vissza lehet majd nézni a tárgyalásokról és végül egy emlékművet is akarnak állítani az áldozatok emlékére.
A Special Court, a háborús bűnösök felkutatására és elítélésére létrejött, az ENSZ által felállított különleges bíróság. A Special Court az év végén, Charles Taylor tárgyálasával befejezi sierra leonei működését. A bíróság egyik épületébe pedig a Béke Múzeum költözik be. Így most a múzeum előkészítésével, sok más szervezettel együtt a SC is foglalkozik. A múzeumon kívül egy emlékmű létrejöttéért is ők a felelősök. Így aztán az emlékmű tervezésére kiírtak egy pályázatot, ahol pedig pályázat van, ott zsűri is kell, hogy legyen, a zsűribe pedig beválasztották a főnökömet, mint építészt. A főnök viszont nem volt Sierra Leonéban az első megbeszélések idején így valaki más kellett, hogy helyettesítse, és engem bízott meg ezzel a feladattal. Az elején még kicsit dilemmáztam is, hogy elszabad-e fogadnom egy ilyen feladatot, úgy értem, hogy túl kívülállónak és fiatalnak éreztem magam, de végül is győzött a kíváncsiság és elfogadtam. Most visszagondolva, azt hiszem, hogy jól döntöttem pont, azért mert számomra ez egy nagyon különleges feladat volt, én voltam az egyetlen, aki minden megbeszélésen jelen volt és fel is készült.
A zsűrinek még hat tagja van, egy sierra leonei színésznő és egyetemi tanár; egy énekesnő (egyetlen egy megbeszélésre jött el); egy híres művésznő, aki sokszor jelenik meg különböző zsűrikben is; a Háború Sérültjeinek és Amputáltjainak Egyesületének elnöke; a Sierra Leonei Piac Női Egyesületének elnöke és az utolsót elfelejtettem, hogy ki volt, mivel ő is csak a legelső megbeszélésre jött el.
Az első találkozáskor arról beszélgettünk, vitatkoztunk, hogy pontosan miről is kéne, szóljon ez az emlékmű. Én vittem egy-két képet, különböző háború illetve népirtás emlékére állított emlékműről, hogy kicsit jobban lássuk, hogy gondolkodnak ezekről a dolgokról máshol a világban. A végére minden zsűritagnak volt ötlete, hogy hogyan kéne, kinézzen az emlékmű, hirtelen mindenki tervezni kezdett, én ebből megpróbáltam kimaradni, mert nem hiszem, hogy ez a zsűritagok feladata lenne. A végére annyiban maradtunk, hogy valamilyen emlékkertet szeretne látni a zsűri.
Aztán 3 nap interjúztatás következett. Ezt nagyon élveztem, egyrészt mert megszakította a hétköznapokat, nem az irodába kellett mennem és tök más dolgot csinálhattam, mint szoktam másrészt most volt először lehetőségem a háborúról kérdezni és hallgatni embereket. Általában megnyugtató képet adtak az emberek a helyi vélekedésről a háború kapcsán, ezt úgy értem, hogy nagyjából mindenki tisztában volt vele, hogy a gyémánt nem a legfőbb oka, hanem a hajtóműje volt a háborúnak és, hogy az igazi ok a rossz politikai és gazdasági vezetés és az emberek elégedetlensége volt.
Az interjúztatás végén minden versenyzőt megkértünk, hogy adjanak be még egy tervet, ahol egy „emlékkertet” terveznek. Erre azért volt szükség, mert a 16 pályázatból nagyjából 3 felelt meg egy emlékmű kritériumainak, az összes többi kétdimenziós festmény volt, amik mind a háborút mesélték el.
Pár héttel később pedig újra összeültünk, vitatkoztunk és kiválasztottuk az első négy helyezettet akik, pénzjutalmat kaptak és, akiknek a terveiből fog megvalósulni az emlékkert.
Tehát a tényleges emlékkert a négy nyertes pályamű összegyúrásából fog megszületni, aminek elkészítésében én segítek, úgyhogy majd posztolom a látványterveket, ha készen lesznek…
to be continued…
