Itt, Salone-ban két dolgot váltogatok szokatlanul gyorsan, az egyik a nemzetiségem a másik pedig a foglalkozásom…

Azt lehet, hogy írtam már, hogy számolom, mennyi minden fura nemzetiségűnek hisznek itt engem az emberek, hát ez az elmúlt héten még eggyel növekedett, amikor valaki azt kérdezte norvég vagyok-e… (arra az esetre, ha mégsem említettem volna ezt a blogon korábban, illetve a lusta olvasók számára, eddig már voltam kínai, indiai, spanyol, olasz és most ebbe a sorba áll be a norvég!) Valójában nem is tudom, hogy a norvég vagy a kínai lep meg jobban… Ráadásul most már aztán igazán barna vagyok…

A foglalkozás terén pedig, bár sosem szakítottam eredeti szakmámmal (amit már nem egészen egy éve űzök), de belekóstoltam a fodrászatba (4 fiú lakótársunk közül háromnak én vágom a haját, az egyik rendesen meg is fizet, múltkor kaptam tőle 4 cola light-ot (ebből egyet mondjuk sunyiban ő ivott meg...)) és legújabb feltörekvő bizniszem a nyakkendő-készítés és árusítás!

Egyik haverunk, nagyon menő öveket gyártat itt (már jóval előttem belépett a ruhaiparba…), ő az egyik nagy támogatóm, aki unszol, hogy csináljak bizniszt a prototípus nyakkendőmből. Ő hívott el a vásárra, múlt hétvégén, amit az egyik nagyon menő libanoni étteremben tartottak és ahol profik és kezdők egyaránt kipakolhatták portékáikat. A vásár nagyon sikeres volt, tizenkettőből tíz nyakkendőt adtam el! Persze nagyon pici haszonnal, de most még nem is az a lényeg, van még hova fejlődnie a nyakkendőimnek meg aztán az egész célja, hogy valakinek átadjam itt ezt az ötletet és ő vihesse az üzletet tovább.

Az egyik kiszemelt potenciális utódom a nyakkendő árusításban Ibrahim, más néven „bag man”, aki amúgy is nagyon ügyes. Tök jó táskákat (oldaltáska, laptop táska, bortartó) készít a nagypapája, amiket aztán ő ad el, különböző expat-lepte helyeken. Ibrahimnak egyébként mindkét keze hiányzik, valószínűleg a háborúban csonkították meg. Ő is ott volt a vásáron a mellettünk lévő asztalon árusított és így jobban megismertük egymást. Egyszer valaki vagy 5 táskát vett tőle egyszerre, amikor is kiderült, hogy Ibrahim nem tud számolni… Kérte ugyanis, hogy segítsek összeadni ezeket az árakat, mert nem tudja, mennyit kell kérnie. Aztán még nehezebb feladat következett, amikor a vevő 100 dollárossal akart fizetni… de végül is közös erővel megoldottuk a dolgot, Ibrahim még jól is járt, úgy látszik a vevő sem tudott számolni…

A biznisz másik nyertese (természetesen a nyakkendő tulajdonosok után), Samba, a szabó, akiről kapta a nevét az új márka: SambaTie.

Samba egy nagyon kedves, kizárólag krióul beszélő (ez elég sokat ront a ruháim minőségén) sierra leonei fiú (persze közben férj és legalább háromszoros apa), akihez most már minden ismerősünk jár ruhát csináltatni. Szóval én veszem az anyagokat, Samba készíti a nyakkendőket és remélhetőleg majd Ibrahim eladja őket.

Sambának egyébként nem régen el kellett hagynia a „boltját” mert a tulajdonos valami mást akar csinálni a helyből, így Samba most otthon varr, és én így láttam először bádogházat belülről. Egy egészen pici szoba az egész házuk, van egy franciaágy benne (maláriahálóval!), amin alszanak mindnyájan, anyuka, apuka és a sok gyerek, van egy tv-jük meg valami hifi féléjük is, persze nem tudom, hogy működnek-e és van a varrógép meg a tükör, amit kedves barátnőm, Lily adott Sambának (mert, hogy teljesen lehetetlennek tartotta felpróbálni a ruhákat tükör nélkül…).

Ja, „kötelező olvasmány”: Ishmael Baeh: „a long way gone” egy sierra leonei tizenhárom éves katona fiú meséli el a háborús élményeit, hogyan lett katona majd hogyan lett újra civil. Nagyon nagyon izgalmas könyv és egy-két dolgot meg lehet tudni az itteni életről is, nekem külön érdekes volt, hogy milyen volt az élet a háború előtt. Szerintem van benne azért egy erős rózsaszín fátyol főleg, ami a háború előtti gyerekkort illeti, de azért mindenképpen érdekes.