Nem sokat vagy semmit nem írtunk a barátainkról, haverjainkról és ellenségeinkről.
Az ellenségeinkről nem is fogunk, azonkívül , hogy az egyik kollégám szerintem elátkozott, és a rituáléja része, hogy az éjjel közepén felhív, de nem beszél bele a telefonba. Meg most nem írunk a helyi barátainkról, kollégáinkról sem, csak az expat társaságról, akikkel a legtöbbet lógunk.
Az alap társaságunk a ház lakói, a többi ODI. Együtt reggelizünk és vacsorázunk, netezünk és botorkálunk a sötétben. Megosztjuk egymással a munkahelyi frusztrációkat és sikereket. Többnyire bedobjuk a közösbe a hétvégi terveket, buli meghívásokat, és aztán a bulikban is nagyon gyakran egymást találjuk meg először. (A ház lakói közül egy az Egészségügyi, egy az Agrár, rajtam kívül még egy a Pénzügy Minisztériumban, és egy a Nemzeti Bankban dolgozik).
Az egyéb társaságok közül a legszorosabb kapcsolat az IPAsokkal volt, akik közgazdasági kísérleti kutatásokat végeznek: A falu felének vesznek egy zsák műtrágyát hitelbe, vagy leszerződnek egy garantált felvásárlási árra, a másiknak nem, és aztán mérik a beavatkozás hatását. Aztán publikálják. Ezek a főleg amerikai kölkök, kvázi kutatási asszisztensként dolgoznak, top egyetemeken lévő kutatóknak (J-Pal). A napjaik felében a terepen vannak és ellenőrzik a kérdőívezést, mérést, a másik felében összerakják az adatbázist és előkészítik a mérést. A társaság nagy részének befejeződött a kutatása az elmúlt hetekben és még az első esők előtt haza vagy továbbrepültek.
A legnagyobb számú európai (angol) közösség az önkénteseké. Az ő hálózatuk szervezi a társasági élet egy jelentős szeletét. Ők szervezik a legtöbb házibulit, és mindig ott vannak nagy számban minden nagyobb rendezvényen, bulin. Ők félév, egy évre jönnek, és többnyire egészségügyi, oktatási szférában dolgoznak valami civilszervezettel. Bár azt gondoltuk, hogy ők tanítják / gyógyítják majd a szegényeket és gyerekeket, de a valóságban sokkal inkább koordinálnak, besegítenek, esetleg az állandó munkaerőt képzik. Talán a bizalom, talán a nyelvismeret hiánya miatt szinte soha nem közvetlenül segítik az elesetteket. Mint önkéntesek, helyben nem kapnak fizetést, hanem valami minimális nemzetközi ösztöndíjat, ami az alapmegélhetésre sem elég. Ennek eredményeként több cigit és sört adtunk az önkénteseknek, mint amennyit a helyi szegény embereknek.
Egy másik nagy kör a nemzetközi segély szervezeteknek dolgozik többnyire programvezetőként. Ők általában mindenhol lehúznak 2 évet, és sokan már nagyon sok fejlődő országban éltek. Többnyire az előző csoportnál némileg öregebbek, 30 körüliek, és eléggé jól keresnek és eléggé szabadon élnek. Esténként eljárnak, jól beszélik a helyi nyelvet, és közeli kapcsolatuk van a helyiekkel. Általában kisebb csoportokban járunk össze velük társasozni, kirándulni, sportolni.
Ezzel szemben a nemzetközi szervezeteknek dolgozókat a munkahelyi szabályzat is korlátozza a szabad mozgásban. Előírják nekik, hogy a távoli hegyekben kell lakniuk, nem mehetnek taxival csak szolgálati autóval és sofőrrel, (amibe sok helyen nem szállhat be idegen). A munkájuk során kevesebbet dolgoznak együtt a helyiekkel, ezért gyakran sem a nyelvet, sem a szociális kódokat nem sajátítják el úgy. Persze vannak kivételek.
Vannak még a kormányzati tanácsadók, akik különböző hosszúságú missziók keretében egymást váltva látják be, hogy a rendszer egy jelentős része javíthatatlan. Az egyik legambiciózusabb ilyen csapat a Tony Blair vezette OGI, amelyik a legfontosabb miniszterek mellé küld állandó politikai tanácsadót/szakmai titkárt. A választás és a kampány közeledtével most szinte mindegyiküket áthelyezik, és az új kormány összetételének függvényében térnek vissza.
A legritkább fajta, ezért mindig különös gyanakvást ébreszt, az olyan ember, aki azért jött, hogy egy magáncégnél pénzért dolgozzon. Mint a Petra. Leginkább a libanoni közösség, és az Angliában nevelkedett, de frissen visszatért diaszpóra az, aki azért jött, mert egy ilyen helyen aranyat ér a tudása, vállalkozási kedve és tőkéje. Velük azért jó beszélni, mert ők azok, akik a lehetőséget látják az országban és nem csak a sok megoldhatatlan problémát. Ahogy a következő években a hatalmas nyersanyag pénzek ömleni kezdenek, egyre többet fog érni itt t szerencsére egy építész, egy fogorvos vagy egy jó ügyvéd.
